— Eszter, mersz nekem abból a levesből, vagy nyissam ki magam a hűtőt? — kiáltott be Júlia a konyhából, miközben még a csizmáját sem húzta le. — Reggel óta csak kávén élek, a gyomrom már a hátamhoz tapad.
Eszter letette a fazekat az asztalra, és végigmérte a sógornőjét. Júlia átázott kabátja a szék támláján hevert, a csizmájáról sáros lé csorgott a linóleumra, a telefonját pedig úgy tette a tányér mellé, mint aki törzsvendég egy olcsó kifőzdében.
— A hűtőt ne nyitogasd — mondta Eszter hűvösen. — Az nem a pénztárcád, és nem is ingyenes ételosztó.
— Jaj, már megint kezded — Júlia a kenyér után nyúlt. — Miért vagy ennyire tüskés? Szedj már rendesen. Nálad úgyis mindig van tartalék.
— Tartalék kinek?
— A családnak, Eszter. Gábor szereti, ha otthon normális rend van.
— Gábor azt szereti, ha ez a „normális rend” az én zsebemből van fizetve.
— Ezt most mire mondod?
— Arra, hogy ezt a levest két emberre főztem. Magamnak és a férjemnek. Nem neked, nem a dobozaidnak, és nem anyátok barátnőjének, Andreának, aki múlt vasárnap elvitte a sütőformámat azzal, hogy „majd visszaadja”.
— Andreának kellemetlen lett volna zacskóban vinni a húst.
— Nekem meg kellemes új sütőformát venni? Igazán családias.
— Most már minden falatot számon tartasz? Fúj, Eszter.
— A fúj az, amikor két éven át némán aprítom a salátákat, sikálom a tepsiket, akciós húst vadászok, és közben hallgatom, milyen remek háziasszony vagyok, mert egy csirkéből jól tudom lakatni a rokonságotokat hetedíziglen.
— A mi rokonságunkat — javította ki Júlia. — Gábor felesége vagy, tehát hozzánk tartozol.
— Gábor felesége vagyok, nem pedig a családnevetekhez csatolt menza.
— Én csak benéztem a bátyámhoz.
— Ez a lakás az enyém. A nagymamámtól maradt rám. Gábor egy hátizsákkal, horgászbotokkal és azzal a szokásával költözött ide, hogy a kanapé mellett hagyja a zokniját. A bátyád otthona az Ifjúság utcában van, anyátoknál. Oda járj be csengetés nélkül.
Júlia eltolta magától a tányért, de távozni esze ágában sem volt.
— Szóval most a négyzetméterekkel fogsz dobálózni?
— Nem. Csak emlékeztetlek, melyik ajtó nem a tiéd.
— Fösvény lettél.
— Nem. Kimerült. Az más betegség. És nem borscs gyógyítja, hanem az, ha véget ér a pofátlanság.
— Ezt elmondom Gábornak.
— Mondd csak. De tedd hozzá, hogy a levest azért megetted.
— Menj a fenébe.
— A szemetes mellett ne menj el. Ott vannak a múlt heti üvegeid.
Júlia felkapta a táskáját, belebújt a csizmájába, két nedves patkónyomot hagyott maga után a padlón, aztán bevágta az ajtót. Eszter meg sem mozdult. A telefon már villogott: „Gábor”. Ebben a családban a hírek gyorsabban terjedtek, mint a pirított hagyma szaga a lépcsőházban.
— Mit mondtál Júliának? — Gábor még köszönni sem köszönt. — Sír, azt állítja, kidobtad.
— Nem dobtam ki. Csak közöltem vele, hogy az ingyenes belépés megszűnik.
— Éhesen ugrott be.
— Nálatok valamiért az egész család mindig éhesen ér ide az én lépcsőházamhoz. Anyádnál elromlott a tűzhely? Bezártak a boltok?
— Ne gúnyolódj. Júliának nehéz időszaka van.
— Három éve vált el. Ennyi idő alatt meg lehet tanulni hajdinát főzni.
— Ő a húgom.
— Én pedig a feleséged.
— Pontosan. Egy feleségnek megértőnek kell lennie.
— Egy feleségnek azt kell megértenie, hogy amikor az anyósom szombaton „csak egy órára” beállít, majd este tízkor egy zacskó fasírttal távozik, az nem családi összetartás, hanem élelmiszer-rajtaütés. Amikor az unokatestvéred öt éjszakát alszik nálunk, és folyton azt kéri, hogy „még egy kis teácskát”, az nem vendégeskedés, hanem fizetetlen hostel. Amikor anyád elviszi a kocsonya felét arra hivatkozva, hogy magas a vérnyomása, az nem gyógyászat, Gábor, hanem gasztronómia.
— Badarságokat beszélsz.
— Most először mondom ki azt, amit már az első húsvét után ki kellett volna mondanom, amikor hajnali négykor tojást festettem, anyád pedig ebédnél megjegyezte: „Eszterkém, kalácsból mintha kevés lenne.”
A vonal túlsó végén csend lett, aztán kattanva megszólalt egy öngyújtó.
— Este megbeszéljük. Csak ne hergeld bele magad.
— Nem hergelem. Épp ellenkezőleg: kibogozom.
Este Gábor három szupermarketes krizantémmal állított be. A celofánon még ott virított az árcédula: 800 Ft. Úgy nyújtotta át a csokrot, mintha belépőjegy volna vissza a kényelmes hallgatásba.
— Tessék. Próbáljuk hiszti nélkül. Értem, hogy elfáradtál. De anya az anya, Júlia meg a húgom. Nálunk az a szokás, hogy összetartunk.
— Nálatok az a szokás, hogy telefon nélkül betoppantok, és megeszitek más vacsoráját.
— Már megint ez a „más”. Család vagyunk. Ami az enyém, az a tiéd, ami a tiéd, az az enyém.
— Akkor hol van a fizetésed?
— Már kezdődik is.
— Nem kezdődik. Folytatódik. A rezsi harminchatezer. A havi élelmiszer százhatvanezer. Erre jönnek anyád gyógyszerei, Júlia tortája, a hús a májusi hosszú hétvégére. Te két hónap alatt adtál negyvennyolcezer forintot és egy szívecskét kommentben. A szívecske, Gábor, nagyon rosszul sül meg a serpenyőben.
— Te ezt mind felírtad?
— Igen. Későn ébredt fel bennem a könyvelő, de annál nagyobb lendülettel.
— Normális emberek nem számolgatják, ki mennyit evett.
— Normális emberek előbb megkérdezik, alkalmas-e.