A jogi huzavona végül hat hosszú hónapon át tartott. Gábor olcsó ügyvédekkel próbálkozott, jeleneteket rendezett, hol vádló, hosszú üzeneteket küldözgetett, hol könyörgő hangra váltott. András, Katalin jogásza azonban lépésről lépésre szétbontotta minden védekezési kísérletüket. Gábor számláit zárolták, a szerény fizetéséből pedig megkezdték a tartozás levonását.
Katalin időközben eladta a lakását, átállt távmunkára, és a vízpartra költözött, egy csendes településre Siófok közelében.
Ott tiszta volt a levegő, mindenfelé zöld lomb és fű vette körül, esténként pedig behallatszott a hullámok egyenletes moraja. Vett egy kicsi házat, amelyhez tágas, fából ácsolt veranda tartozott. Reggelenként kávéval ült ki, hallgatta a sirályok rikoltását, napközben pedig dolgozott, mintha végre a saját ritmusában telne az idő.
A veranda lépcsőjét Balázs javította meg. Negyvennyolc éves volt, magas, erős kezű férfi, mély, nyugodt hanggal. Mellette valahogy minden egyszerűbbnek és biztonságosabbnak tűnt. Nem faggatózott, nem tolakodott. Kijavította a meglazult deszkákat, helyrehozta a ferdén álló kerítést, és a szünetekben csendben megivott vele egy-egy kávét.
Kettejük között nem volt nagy robbanás, sem színpadias szenvedély. Inkább lassan alakult minden: esti beszélgetésekből, közös utakból az építőanyag-telepre, apró figyelmességekből. Balázs mellett Katalinnak nem kellett páncélt viselnie. Nem kellett mindig erősnek mutatkoznia. Elég volt annyit mondania, hogy nem bír kinyitni egy túl szoros befőttesüveget, és a férfi szó nélkül megtette helyette.
András néha rövid híreket küldött abból az életből, amelyet Katalin már maga mögött hagyott.
„Gábor visszaköltözött az anyjához. A lányok ketten bérelnek egy garzont, Réka pénztárosként dolgozik, Nóra otthagyta a fizetős egyetemet. Vivien magához vette a gyereket, és hazament a szüleihez vidékre. Gábor a hivatalos fizetése után fizet tartásdíjat, vagyis szinte semmit.”
Katalin elolvasta a sorokat, aztán egy mozdulattal eltüntette az értesítést. Már nem kavarta fel. Mintha valaki más történetéről kapott volna jelentést.
Majdnem két év telt el így.
Egy langyos szeptemberi este lassan ráereszkedett a partra. Katalin a fonott karosszékben ült az új verandáján, és a vizet nézte.
Balázs két csésze gőzölgő gyógyteával lépett ki a házból. Óvatosan letette őket a kis asztalra, majd mellé telepedett, és könnyű takarót igazított a vállára.
— Nem fázol? — kérdezte halkan, abban a meleg, figyelmes hangon, amelyet Katalin annyira megszeretett.
— Nem, Balázs — mosolyodott el Katalin, és tenyerét a hasára simította, ahol már egy új élet mozdult. — Hármunknak éppen elég melegünk van.
Nézte, ahogy a nap lebukik a víz mögött, és a csendes alkony lassan betölti a tájat. Többé senki nem nevezte rossz feleségnek. Senki nem nyúlt a pénzéért. Egyszerűen csak élt — végre azt az életet, amelyben minden a helyére került.