— A fiamat akarod földönfutóvá tenni?! — harsogta Ilona a telefonba. — Majd mi megtaláljuk a módját, hogy észhez térítsünk!
— Ilona — felelte Katalin olyan jeges nyugalommal, amilyet a legkellemetlenebb üzleti tárgyalásokon szokott elővenni. — Holnap küldök magához egy futárt.
— Miféle futárt?!
— A japán légtisztítóért és az ortopéd matracért. Mindkettőt én vettem, a számlák megvannak. Ha már ilyen szörnyű ember vagyok, nyugodtan aludhatnak a régi kanapén.
— Hogy merészeled…
— És az ön után járó gondozási kiegészítésre se számítson többé miattam — vágott közbe Katalin változatlan hangon. — Ma bejelentettem, hogy a továbbiakban nem látom el magát. Minden jót.
Három nappal később rövid üzenet érkezett a telefonjára Rékától, Gábor idősebbik lányától: „Elfelejtetted átutalni a pénzt a kondibérletemre. Holnap edzésem van.”
Katalin csak nézte a kijelzőt, talán egy teljes percig. Aztán gyorsan bepötyögte a választ: „Az anyagi kötelezettségeim a születésnapi ünnepséggel véget értek. És igen, Réka, tudom, hogy te ismertetted össze apádat Viviennel fél évvel ezelőtt. Üdv a felnőtt életben. Keress pénzt.”
Válasz nem jött.
A hét végén Vivien kereste. Találkozni akart vele. Egy apró kávézóban ültek le, ahol halkan zúgott a kávégép, és a helynek meglepően barátságos hangulata volt. Vivien fáradtnak látszott; a szeme alatt sötét karikák ültek.
— Nem bocsánatot kérni jöttem — gyűrögette idegesen a papírszalvétát. — Csak Gábor azt mondta, hogy maga egy fillér nélkül hagyta. Hogy elvette az összes pénzét.
Katalin elővette a táskájából a tabletjét.
— Vivien, én negyvenhárom éves vagyok. Nem mesékből indulok ki, hanem adatokból. Nézd meg ezt.
Megnyitott egy bankszámlakivonatot és néhány kimutatást.
— A leendő férjed vállalkozása alig hoz valamit. Az én negyedéves prémiumom nagyobb volt, mint az ő teljes éves bevétele.
Vivien szaporán pislogott, láthatóan próbálta összerakni a számokat.
— De ő azt mondta… hogy vannak megtakarításai. Hogy kivesz nekünk egy szép lakást, aztán veszünk egy házat.
— A ház, ahová elvitt, az én nevemen van — folytatta Katalin nyugodtan. — A terepjáróját pedig beszámítom a tartozásába. Összesen tizennyolcmillió forinttal lóg nekem. Az ügyvédek már dolgoznak rajta, hamarosan a kártyáit is zárolják. Gábornak nincs semmije, Vivien. Egyáltalán semmije.
A lány arca beesettebbnek tűnt, és minden szín kifutott belőle.
— Miért mondja ezt el nekem?
— Azért, hogy tudd, mivel maradsz majd — Katalin visszatette a tabletet a táskájába. — Gyereket vársz. Nyitott szemmel hozz döntést, ne egy olyan felnőtt férfi meséinek higgy, aki mások pénzén szokott élni.