Nem tudom elfogadni. Nóra mondta, hogy Gergő otthon volt, hétvégi telkük sincs is. Ilona néni pedig saját szemével látott benneteket egy kávézóban.
Újra elnehezült a levegő. A hallgatás most hosszabbra nyúlt, mint addig bármikor, majd egy fáradt, súlyos sóhaj törte meg.
– Lilla, erről majd akkor beszélünk, ha hazamegyek – mondta végül András.
– Nem. Most beszéljünk. Ki ő? – ragaszkodott hozzá.
– Azt mondtam, ha visszatérek. Szia.
A vonal megszakadt. Lilla mozdulatlanul bámulta a telefont, miközben érezte, ahogy a könnyei égetni kezdik a szemét. Huszonhárom év. Ennyi időn át hitte, hogy az ő családjuk biztos alapokon áll, hogy amit felépítettek, megingathatatlan. És most mindez egy pillanat alatt omlott össze.
A szombatot négy fal között töltötte. Nem ment sehova, még a kabátját sem vette fel. Júlia felhívta, unszolta, hogy átjönne hozzá, de Lilla nemet mondott. Egyedüllétre vágyott, csendre, arra, hogy rendet tegyen a fejében.
Estefelé Melinda állított be.
– Lilla, hogy vagy? Egész nap aggódtam érted.
– Ugyan miért? – vont vállat keserűen. – Igazad volt. Van valakije.
– Bevallotta?
– Nem nyíltan. De nem is cáfolta. Csak annyit mondott, majd beszélünk, ha hazajön.
Melinda leült mellé a kanapéra.
– Mondd, mit érzel most? A fájdalmon kívül.
Lilla elgondolkodott. Tényleg, mi kavarog benne?
– Furcsa – mondta lassan. – Azt hittem, zokogni fogok, összeomlok. Ehhez képest dühös vagyok. Iszonyúan. Rá is, meg magamra is.
– Magadra miért?
– Mert nem vettem észre. Vagy nem akartam. Ez nem tegnap kezdődött, ebben biztos vagyok. Csak mindig találtam kifogásokat: munka, fáradtság, kor. Mindent megmagyaráztam helyette.
– Lilla, ezért nem te vagy a hibás. Ő döntött úgy, hogy félrelép.
– Tudod, mi bosszant a legjobban? Az, hogy hazudik. Még most is, amikor már minden világos. Mintha teljesen ostobának nézne.
Melinda bólintott.
– Sok férfi ilyen. Azt hiszik, bármit el lehet hitetni velünk.
– Te mit tennél a helyemben? – kérdezte Lilla.
– Őszintén? Kiraknám. Azonnal. Végleg. De ez az én véleményem. Neked kell meghoznod a döntést.
A vasárnap végtelennek tűnt. Lilla takarított, főzött, próbált olvasni, de a gondolatai újra és újra ugyanoda tértek vissza: mit fog mondani Andrásnak, amikor belép az ajtón.
Sötétedés után érkezett meg. Lilla hallotta a kocsiajtó csapódását, majd a zár kattanását.
– Szia – szólalt meg halkan András az előszobában.
– Szia – felelte Lilla.
András bement a szobába, leült a fotelbe. Lilla vele szemben foglalt helyet a kanapén.
– Nos? – kérdezte.
– Lilla, ez nem az, aminek gondolod.
– Akkor mi?
– Mi csak… beszélgetünk. Főleg munka miatt.
– András, ne nézz hülyének. Munka közben nem csókolóznak, és nem együtt töltik a hétvégéket.
András a kezébe temette az arcát.
– Rendben. Igen, van köztünk valami. De nem komoly. Csak…
– Csak micsoda?
– Csak szükségem volt arra, hogy újra férfinak érezzem magam. Érted?
Lilla felnevetett. Keserűn, indulatosan.
– Tehát mellettem nem érzed magad annak?
– Annyi éve együtt vagyunk. Minden megszokott lett, szürke. És most…
– És most jött egy fiatalabb, csinosabb nő – vágta rá Lilla. – Értem.
– Ez el fog múlni. Biztos vagyok benne.
– Én viszont nem akarok várni arra, hogy elmúljon.
András döbbenten nézett rá.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy szeretném, ha elköltöznél. Ma.
– Lilla, ne beszélj butaságokat. Hova mennék?
– Dórához. Vagy bérelsz valamit. Ez már nem az én gondom.
– Beszéljük meg nyugodtan – próbálkozott András. – Felnőtt emberek vagyunk.
– Pontosan ezt tesszük – mondta Lilla halkan. – Nem kiabálok, nem sírok. Egyszerűen tényt közlök.