Lilla végül nem bírta tovább. A feszültség, amit eddig magában tartott, egyszerre szakadt ki belőle. Szinte megállíthatatlanul beszélt: Andrásról, a feltételezett nőről, a bizonytalanságról, arról a bénító érzésről, hogy fogalma sincs, merre tovább.
– Anya, állj meg egy pillanatra – szólt közbe Júlia nyugodtabb hangon. – Vegyél levegőt. Mi van, ha félreértés az egész?
– Miféle félreértés? – csattant fel Lilla. – A szomszéd saját szemével látta!
– Rendben, tegyük fel, hogy így van – felelte a lánya óvatosan. – Mit akarsz most csinálni?
– Nem tudom… tényleg nem tudom – vallotta be Lilla elcsukló hangon. – Ötvenegy éves vagyok, Júlia. Hova menjek, mit kezdjek magammal?
– Ne beszélj butaságokat – vágta rá azonnal a lány. – Az ötvenegy nem ítélet. Szép vagy, eszes, van munkád, van életed. De mielőtt bármit eldöntenél, tisztázni kell mindent.
A hívás után Lilla sokáig ült mozdulatlanul. Júliának igaza van – gondolta végül. Nem szabad előre gyártott rémképekkel gyötörnie magát. Előbb tudnia kell az igazságot.
Másnap a közértben váratlanul összefutott Nórával, Gergő feleségével.
– Szervusz, Nóra! – köszönt rá mosolyogva. – Mi újság? A férfiak még mindig a tetőt javítják?
Nóra meglepetten ránézett.
– Miféle tetőt? Gergő itthon van, meccset néz. Miért kérded?
– Csak azért, mert András azt mondta, nálatok van, segít a nyaralónál.
– Lilla, mi tavaly eladtuk a telket – mondta Nóra értetlenül. – Emlékszel?
A szavak súlya alatt Lillával mintha megbillent volna a világ. András hazudott. Nem apró csúsztatással, hanem szemrebbenés nélkül.
– Ne haragudj, biztos összekevertem valamit – motyogta, és gyorsan elköszönt.
Otthon fel-alá járkált a lakásban, képtelen volt megnyugodni. Legszívesebben azonnal felhívta volna a férjét, hogy mindent a szemébe mondjon, de a telefon néma maradt. András nem jelentkezett.
Este az alsó szomszéd, Ilona néni csengetett be.
– Lilla, bejöhetek egy percre? Hoztam egy kis borscsot, túl sok lett.
– Köszönöm, Ilona néni, fáradjon be – válaszolta.
Az idős asszony alaposan végigmérte.
– Olyan sápadt vagy. Beteg vagy?
– Csak fáj a fejem – hárította el Lilla.
– És András? Rég nem látom.
– Elutazott… barátokhoz, a nyaralóba.
Ilona néni lassan megrázta a fejét.
– Tudod, sok mindent megéltem már. A férfiak egy bizonyos korban megbolondulnak. Azt hiszik, visszajön az ifjúság, ha egy fiatal lánnyal kezdenek.
Lilla összerezzent.
– Mire gondol? – kérdezte feszült hangon.
– Tegnap láttam Andrást egy fiatal nővel. Azt hittem, rokon. Csinos volt, fiatal. Egy kávézóban ültek, az ablaknál. Fogták egymás kezét. Épp a patikába mentem el mellettük.
Lilla lehajtotta a fejét. Tehát nem titokban bujkáltak. Nyíltan találkoztak a városban.
– Ne haragudj, ha megbántottalak – tette hozzá Ilona néni halkan. – De nő nőnek érzi a bajt. Ha gond van, beszélni kell róla.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Lilla remegő kézzel vette elő a telefonját, és tárcsázta Andrást. Hosszú csengés után a hangposta jelentkezett.
– András, én vagyok. Hívj vissza, amikor tudsz.
Csak késő este csörrent meg a készülék.
– Szia, Lilla. Kerestél. Mi történt?
– Hogy ment a munka? – kérdezte kimérten. – Kész a tető?
– Elvagyunk. Sok a tennivaló, teljesen kimerültem.
– Add át üdvözletemet Gergőnek.
– Átadom, persze.
Lilla pár másodpercig hallgatott, összeszedte a bátorságát.
– András… ki volt az a nő, aki veled ült az autóban?
A vonal túlsó végén súlyos csend ereszkedett rájuk.
– Milyen nő? Miről beszélsz?
– Látták a szomszédok. Sötét hajú, göndör. Csókolóztatok.
– Lilla, ez képtelenség – felelte ingerülten. – Egyedül voltam.
– Kérlek, ne hazudj tovább – mondta csendesen. – Ennél többet érdemlek.