Lilla éppen az ablakpárkányon sorakozó cserepes virágokat igazgatta, amikor megakadt a szeme azon, hogy a férje egy nagy sporttáskát cipelve tart a kocsi felé. Meglepődött: utazásról egy szó sem esett korábban.
– András, hová készülsz ilyen hirtelen? – szólt ki a konyhából.
– Gergőhöz megyek a nyaralóba, segíteni a tető körül – válaszolta kurtán, a tekintetét elkerülve. – Vasárnap estére itthon leszek.
Lilla letörölte a kezét a konyharuhába, és az ablakhoz lépett. András már beindította a motort, mégsem indult el azonnal; tétovázott, mintha valakire várna.
– Nem tartasz velem? Rég találkoztam Nórával – vetette fel Lilla óvatosan.
– Felesleges. Piszkos, nehéz munka lesz, ráadásul az autó is tele van szerszámokkal – felelte a férfi.
Lilla vállat vont. Valóban, a csomagtartó zsúfolásig meg volt pakolva. András intett egyet, majd kihajtott az utcából. Lilla visszatért az ibolyáihoz, mit sem sejtve arról, hogy alig fél óra múlva megcsörren a telefon.
– Lilla, Melinda vagyok a harmadikról – szólalt meg a szomszéd kissé bizonytalan hangon. – Át tudnál jönni egy percre? A palántákkal kapcsolatban kérdeznélek.
– Persze, mindjárt megyek.
Melinda köntösben nyitott ajtót, az arca feszült volt, szinte ideges.
– Gyere be, ülj le. Iszol egy teát?
– Köszönöm, igen. Mi a gond a palántákkal?
Melinda feltette a vizet, majd hosszú másodpercekig hallgatott, láthatóan kereste a megfelelő szavakat.
– Lilla, nem tudom, helyes-e, ha elmondom… Lehet, hogy félreértettem valamit.
– Melinda, kérlek, mondd már, mi történt – Lilla hangjába aggodalom vegyült.
– Láttam, ahogy András elment. És… nem egyedül volt.
Lillában jeges szorítás keletkezett.
– Hogy érted ezt? Gergő jött érte?
– Nem. Egy nő ült vele. Fiatal, csinos. A kocsi mellett csókolóztak, aztán beült az anyósülésre.
A csésze megremegett Lilla kezében, gyorsan letette az asztalra, nehogy kilöttyenjen a tea.
– Biztos vagy benne? Nem lehet, hogy tévedsz?
– Lilla, a saját szememmel láttam. A balkonon teregettem, pont az ablak alatt álltak. A nő átkarolta a nyakát, András pedig végigsimított a hátán. Ez nem volt baráti.
Melinda leült vele szemben, és megszorította a kezét.
– Sajnálom, hogy én mondom el, de én is tudni akarnám, ha a helyedben lennék.
Lilla bólintott. Belül azonban minden darabokra hullott. Huszonhárom év házasság. Huszonhárom év, amely alatt Andrást megbízható, tisztességes embernek hitte.
– Milyen volt az a nő? – kérdezte alig hallhatóan.
– Magas, sötét hajú. Vállig érő, göndör frizura. Piros vagy bordó ruha volt rajta. Harminc körüli lehetett.
Lilla lehunyta a szemét. Felismerte a leírást. Dóra. András munkahelyének új könyvelője. Mesélt róla: fiatal, tehetséges, frissen elvált.
– Jól vagy? Elkísérjelek haza? – kérdezte Melinda aggódva.
– Nem kell. Egyedül szeretnék lenni.
Otthon Lilla lehuppant a kanapéra, és üres tekintettel nézte a falat. A gondolatai kuszán kavarogtak. Felidézte az elmúlt hónapokat: a túlórákat, az új ingeket, azt, hogy András hirtelen elkezdett jobban adni magára.
A telefon éles csörgése összerezzentette.
– Szia, anya! Júlia vagyok. Hogy vagy? – a lánya hangja vidáman csengett.
– Drágám… minden rendben – felelte Lilla, de a hangja elárulta, hogy ez nem teljesen igaz.