A munkahely legalább kiszámítható volt: ha valami zúgott, az csak egy gép volt, nem pedig valaki sértett hallgatása.
Este Balázs állított be hozzájuk, Gábor bátyja. Pontosabban nem is megérkezett, hanem berobbant: vele együtt a garázs, a cigaretta és a magabiztos férfihang szaga is betódult az előszobába.
— Na, friss lakástulajok, fogadjátok a szegény rokonságot? — harsogta. — Szia, Eszter! Nem rossz, nem rossz. Három szoba, erkély, a konyha meg mintha katalógusból lenne. Gábor öcsém, belőled aztán nagyúr lett.
— Balázs, vedd le a cipőd — szólt Eszter.
— Csak egy percre ugrottam be.
— A cipőd.
— Hűha, itt fegyelem van — vigyorgott Balázs, aztán lerúgta a sportcipőjét, és úgy tette le, hogy a sáros talpa rásimult a világos lábtörlőre. — Anyu, te meg miért vágsz ilyen savanyú képet?
— Á, semmi, fiam. Útban vagyunk itt. Már a falat kenyeret is számon tartják.
— Ki tartja számon? — Balázs Eszter felé fordult. — Te?
— A saját pénzemmel szoktam elszámolni. Hasznos szokás, ajánlom kipróbálásra.
— Hallod, Gábor? Pénzügyminiszter van a háznál. Nálatok mindenkit arra képeznek, hogy a rokonságot is kasszán húzza le?
— Nem pénzügyminisztériumban dolgozom, hanem egy logisztikai cég könyvelésén — javította ki Eszter. — És ott valóban megtanítják, hogy minden kiadás mögött kell lennie valakinek, aki fizeti.
— Balázs, hagyd már — fintorgott Gábor.
— Mi az, hogy hagyjam? Én csak a tényeket mondom. Az anya eljön a fiához, erre itt úgy bánnak vele, mintha büntetésben lenne.
— Az anya a fia feleségének a lakásába jött — mondta Eszter higgadtan. — A fia pedig valamiért elfelejtette, hogy a feleségének is lehet beleszólása.
— Hangod az van, azt már észrevettük — húzta el a száját Balázs. — De szíved is?
— A szív nem arra való, hogy más felvágottját finanszírozza.
— Eszter! — Gábor felpattant. — Elég volt.
— Nem, egyáltalán nem volt elég. Balázs, vendégségbe jött, vagy családi népbíróságot tartani?
— Anyámat jöttem megnézni.
— Remek. Megnézte. A teafilter a felső polcon van, cukor a dobozban. A bögrét használat után el kell mosni.
Balázs felröhögött.
— Gábor, ez az asszony tűz. Csak az a fajta, amelyik leégeti a házat.
— A ház már ég — jegyezte meg Eszter csendesen. — Csak ti közben nyársat forgattok fölötte, és örültök a parázsnak.
A mondat ott maradt közöttük, nehéz és éles szélű tárgyként, de senki sem akart belőle következtetést levonni. Balázs éjfélig maradt, meccset nézett, Gáborral autógumik áráról vitatkozott, Mária nagyokat sóhajtozott, Dóra pedig a telefonjába kuncogott. Eszter bezárkózott a hálóba a laptopjával, ám a táblázatok és sorok összefolytak előtte. A fal túloldalán egy idegen család teljes életet élt. Ő pedig saját otthonában lett fölösleges.
A tizedik napon Eszter kinyomtatta a számlákat, és Gábor elé tette őket.
— Nézd meg. A vízfogyasztás majdnem a duplája. Az áram szintén. Élelmiszerre tíz nap alatt ötvenhatezer forinttal ment el több, mint máskor. Az apróságokat nem is vettem bele, mert akkor külön blokkot kellene írnom minden fültisztító pálcikáról.
— Miért kell így nekem esned? — Gábor végigdörzsölte az arcát. — Így is két tűz között állok.
— Nem két tűz között vagy. Anyád háta mögött állsz, és közben te dobálod rám a fahasábokat.
— Dolgozom, Eszter. Nem a te nyakadon élek.
— Akkor hol a fizetésed?
— Félreteszem.
— Mire?
— Kocsira. Ezt már megbeszéltük.
— Azt beszéltük meg, hogy a közös költségek után teszel félre. Most viszont a közös kiadásokat én állom, az autó pedig valahogy mégis a tiéd lesz.
— Már megint a pénz.
— Igen, mert a pénz az a nyelv, amelyen a felnőttek igazat mondanak. Szavakban család vagyunk. A terminálnál viszont én húzom le a kártyámat.
— Anya majd visszaadja.
— Mikor?
— Ha túllesz a felújításon.
— Azon, amit még senki sem látott.
Gábor szája vékony vonallá szorult.
— Azt állítod, hogy anya hazudik?
— Azt állítom, hogy anyádnak feltűnően kényelmes a szenvedése.
— Ez undorító.
— Az undorító, amikor valaki táskákkal bevonul egy másik ember otthonába, és úgy tesz, mintha neki ott minden járna.
— Ő az anyám!
— Én pedig a feleséged. Vagy nálad a feleség csak háztartási funkció? Etet, hallgat, mosolyog?
Gábor sokáig nézte. Dühös volt, de a düh mögött bizonytalanság lapult.
— Megváltoztál.
— Nem. Csak régebben kényelmes volt úgy tenni, mintha nem hallanál. Most hangosabban beszélek.
Aznap éjjel háttal feküdtek egymásnak. A fal túloldalán Mária feltűnően köhécselt, Dóra a fülhallgatójában nevetgélt, a konyhában pedig a hűtő halkan kattogott, mintha üres gyomorral morogna. Eszter nem pénzt számolt már, hanem napokat: hány napja adja bérbe a saját életét szerződés nélkül.
Reggel Mária a fürdőszoba ajtajánál várta.
— Eszterkém, beszélnünk kellene. Nőként nővel.
— Ha ez megint arról szól, hogy tűrjek, akkor sajnos már késésben vagyok.
— Ne feleselj. Én jót akarok neked. Gábor lágy természetű férfi, irányítani kell. Te viszont nyomod, szorítod, a végén elmenekül tőled.
— Hová? A kiadott szobájába?
— Látod, már megint szúrsz. Egy férfinak meleg otthon kell, nem egy számológépes könyvelő lélek helyett.
— A férfinak olyan feleség kell, aki fizeti a rezsit az egész családja után?
— A család lényege, hogy minden közös.
— Tökéletes. Akkor ma önök veszik meg az élelmiszert.
— Egy hét múlva jön a nyugdíjam.
— Dóra dolgozik. Gábor is dolgozik. Balázs tegnap fél este azt mesélte, milyen szépen keres a felújításokon.
— Balázsnak megvan a maga családja, neki sem könnyű.
— Nekem könnyű?
— Te egyedül vagy, neked mi kell? Egy ruha, egy kávé, meg ezek a női krémjeitek. Nekünk életünk van.
Eszter erre már felnevetett.
— Köszönöm. Mindig tanulságos megtudni, hogy nekem nem életem van, csak demóverzióm.
— Ne okoskodj — Mária összehúzta a szemét. — Túlságosan ragaszkodsz ezekhez a falakhoz. A lakás nem a legfontosabb. Az emberek számítanak.
— Azok az emberek, akiknek tényleg nem fontos más tulajdona, általában nem próbálnak gyökeret verni benne.
— Ezt még megbánod, Eszter. Ilyen természettel egyedül öregszel meg.
— Inkább egyedül egy tiszta fürdőszobában, mint olyanok között, akik a tányéromat a sajátjuknak nézik.
Este Eszter hazaérve azt látta, hogy a nappalit átrendezték. A könyvespolcát az ablak mellé tolták, a fotelt közelebb húzták a tévéhez, a falra pedig Mária ikonja került: nagy, aranyos keretben, pontosan az íróasztal fölé, ahol Eszter esténként dolgozni szokott.
— Ez meg mi? — kérdezte.
— Csináltam egy kis szent sarkot — jött ki Mária a konyhából, törölközővel a vállán. — Kell a védelem a háznak.
— Engem a tulajdoni lap véd. Vegyék le.
— Hogyhogy vegyük le? Ez szent dolog.
— A szentség nem jogosítja fel arra, hogy lyukat fúrasson a falamba.
— Én nem fúrtam. Balázs segített. Szépen megcsinálta, tiplibe.
Eszter lassan Gábor felé fordult. A férje a kanapén ült, a telefonját bámulta.
— Te ezt láttad?
— Eszter, hát csak egy ikon. Mi rossz van ebben?
— Mi rossz? Lyuk van a falamban. Elmozdították az asztalomat. A könyveim dobozba kerültek. És te azt kérdezed, mi rossz?
— Anya jót akart.
— Ez nálatok családi címermondat?
Dóra kidugta a fejét a szobából.
— Figyi, ezen én is kiakadnék. Anya, ez tényleg túlzás volt.
— Téged senki sem kérdezett — vágta rá Mária.
— Kár — mondta Eszter. — Itt úgy tűnik, amúgy sem kérdeznek senkit, csak magát.
— Eszter, ne rendezz jelenetet — állt fel Gábor. — Balázs holnap leszedi.
— Nem. Most.
— Már elment.
— Akkor leveszed te.
— Nem értek hozzá.
— Majd megtanulsz. Tele van az internet oktatóvideókkal: hogyan tüntessük el anyánk vallásos lendületének nyomait a feleségünk faláról.
— Túlzásba viszed.
— Nem. Most először kihúztam magam.
Gábor odament a falhoz, levette az ikont, és visszavitte az anyjának. Mária halkan sírni kezdett, de olyan professzionális átéléssel, hogy a konyhában még a hokedlik is bűnösnek érezhették volna magukat.
— Most elégedett vagy? — kérdezte Gábor.
— Nem. Akkor lennék elégedett, ha ez meg sem történt volna.
— Anya sír.
— Én belül sírok egy hónapja. Csak közönség nélkül.
Másnap Eszter nem vásárolt be. Semmit. Munka után beült egy kis étterembe, evett egy levest, utána fasírtot hajdinával, majd vett magának egy apró sajttortát, és a parkolóban, az autóban kanalazta el. Üres kézzel ment haza.
— Eszter, hol vannak a szatyrok? — Mária már az előszobában elé állt.
— A boltban.
— Nem vettél semmit?
— Nem.
— És a vacsora?
— Én vacsoráztam.
— És mi?
— Önök felnőtt emberek. A városban működnek boltok, ételkiszállítás, bankautomaták, sőt lábak is.
Gábor kilépett a hálószobából, és az arcán már ott volt a szemrehányás, mielőtt egyetlen szót is kimondott volna.