— Eszter, kérlek, már az ajtóban ne kezdd el — Gábor a vállával tartotta a bejárati ajtót, miközben a másik kezével egy kockás, ormótlan táskát próbált becibálni az előszobába; olyat, amivel az ember nem vendégségbe indul, hanem mintha örökre költözne el a nyaralóból.
— Két éjszakára az ember fogkefével érkezik — felelte Eszter, és egy tapodtat sem mozdult. — Anyád táskájában viszont, ha jól látom, egy fél piac lapul.
— Szervusz, Eszterkém — Mária olyan lendülettel furakodott el a fia mellett, mintha a lakás már régen ismerné a papucsai neszét. — Ne is törődj vele, azok csak Dóra ruhái. A mai fiatalok már egy komplett gardrób nélkül a kapun sem lépnek ki.
— Persze, nyilván az enyém — morogta Dóra, miközben levette a pufidzsekijét, és egyenesen a padra hajította. — Anya, a lábasod teteje kilóg a táskából. Azt is két napra hoztad? Hátha Eszternek nincs edénye?
— Edényeim vannak — Eszter Gáborra emelte a tekintetét. — És szabályaim is. Az első: a vendégekről előre szólnak.
— Hiszen szóltam — Gábor megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. — Írtam vagy húsz perccel ezelőtt.
— Az nem előzetes egyeztetés. Az egy természeti katasztrófáról szóló riasztás.
— Ugyan már, miket beszélsz! — Mária összecsapta a kezét. — Mi nem katasztrófa vagyunk, hanem család. Beáztattak minket a szomszédok, a plafon felpúposodott, a villanyszerelő azt mondta, ott aludni tilos. Hová menjünk? A pályaudvarra? A saját fiam háromszobás lakásban él, az anyja meg aludjon a híd alatt?
— Gábor az én háromszobás lakásomban él — mondta Eszter higgadtan. — Apró különbség, de jogilag elég stabil.
Gábor fülig vörösödött. Három hónappal korábban, az esküvő után költözött hozzá. Könnyedén, már-már elegánsan: eladta a régi kanapét, amely a kollégiumi szobájában állt, magával hozott két doboz könyvet, egy fúrógépet, a téli bakancsát, és azt a szokását, hogy „nálunk otthon”-nak nevezze azt a lakást, amely öt éven át kizárólag Eszter „otthona” volt.
— Eszter, muszáj ezt anya előtt? — kérdezte halkan. — Férj és feleség vagyunk.
— Pontosan. Éppen ezért előbb engem kellett volna megkérdezned, nem akkor közölni, amikor anyád és Dóra már az ajtóban állnak.
— Eszterkém, mi észre sem fogjuk vétetni magunkat — Mária közben már levette a cipőjét, és Eszter puha vendégpapucsában állt, mintha trófeát húzott volna a lábára. — Én nagyon csendes ember vagyok. Elmosom a konyhát, főzök levest, neked is könnyebb lesz. Egy nőnek meg kell értenie a másik nőt.
— Egy nő akkor érti meg a másikat, ha az a másik nem állít be bőröndökkel telefon nélkül — válaszolta Eszter.
— Jaj, de szigorú vagy — horkant fel Dóra, és már ment is a tükörhöz. — Gábor, mi a wifitek neve? Innen kell majd videóhívásokat intéznem, a főnököm teljesen meg van őrülve.
— Dóra, te távmunkában dolgozol? — fordult felé Eszter. — Vagyis napközben is itt lesztek?
— Hát nem a lépcsőházban fogok ülni. Ne aggódj, csendben leszek.
— Te csak akkor vagy csendben, amikor alszol — jegyezte meg Mária. — Már ha a telefonodat elveszi valaki.
— Anya, ne kezdd.
— Senki nem kezd semmit — Eszter leakasztotta Dóra dzsekijét, és a kezébe nyomta. — A holmikat a vendégszobába viszitek. A hálóba nem mentek be. A fürdőben mindenki rendet hagy maga után. Az étkezést külön megbeszéljük.
— Eszter, miféle étkezés? — Gábor a feszültségtől szinte belebotlott a saját szavaiba. — Csak pár napra jöttek.
— Éppen ezért. Pár napra pár napnyi ételt lehet venni.
Mária úgy nézett a fiára, mintha Eszter épp azt javasolta volna, hogy a levegőért is számoljanak fel díjat.
— Gáborkám, hallod ezt? Még meg sem ettünk semmit, de máris számon tartanak minket.
— Anya, kérlek — Gábor elfintorodott. — Eszter egyszerűen fáradt.
— Nem fáradt vagyok — mondta Eszter olyan egyenletes hangon, hogy maga is meglepődött rajta. — Hanem résen. A fáradtság majd később jön.
Nem kellett sokáig várnia. Estére a konyhában sült hal szaga terjengett, pedig Eszter nem vett halat, és ki nem állhatta az illatát. Mária előkotorta a táskájából a saját serpenyőjét, mondván, „idegen teflonon minden megkeseredik”. Dóra negyven percre elfoglalta a fürdőt, Gábor pedig közöttük rohangált, azzal a tehetetlen, boldog derűvel, amely annak az embernek az arcán ül, akinek már nem kell döntenie, mert mások mindent eldöntöttek helyette.
— Eszter, gyere vacsorázni — szólt ki Gábor. — Anya olyan krumplit csinált, hogy elájulsz.
— Én haltól általában nem elájulok, hanem ablakot nyitok — Eszter kitárta a szellőzőablakot. — Gábor, beszélhetnénk egy percre?
— Mondd csak itt, előttünk — Mária letett egy tányért az asztalra. — Nem vagyunk idegenek.
— Na, ez az, ami egyelőre vitatható.
— Eszter — Gábor lehalkította a hangját —, ne szurkálódj. Anyának most nehéz. Tényleg baj van náluk, javítás kell.
— Én még egyetlen fényképet sem láttam.
— Micsodát?
— A beázott plafonról. A kárfelvételi jegyzőkönyvről. A közös képviselettől kapott üzenetekről. Bármiről.
— Most már kihallgatást tartasz?
— Nem. Csak a lakás tulajdonosa vagyok.
— Anya, mutasd meg neki a képeket — fordult Gábor Máriához.
— Lemerült a telefonom — vágta rá az gyorsan. — Majd később megmutatom. Szörnyű az egész, Eszterkém, ne adja az ég, hogy ilyet átélj. A tapéta úgy lóg, mint valami nyálka, a vezeték szikrázik, a felső szomszéd meg alkoholista. Ráadásul a vérnyomásom is felment.
— Magának mindig akkor megy fel a vérnyomása, amikor egyenes választ kellene adnia — szólalt meg Dóra, aztán azonnal kapott egy olyan pillantást, mintha homlokon vágták volna. — Jó, jó, hallgatok.
Eszter észrevette ezt az apróságot. Dóra szavai nem gonoszságból jöttek, inkább fáradtan csúsztak ki belőle. Úgy hangzott, mintha többet tudna annál, mint amennyit egy két éjszakára érkezett vendégnek illene.
A két éjszakából négy lett. Aztán egy hét. Egyik reggel Mária közölte a reggelinél, hogy a mester „ki tudja, hová tűnt”, a társasház kezelője pedig „csak széttárta a karját, ahogy ez nálunk lenni szokott”. Olyan magabiztosan beszélt, olyan népi bölcsességgel átitatott hangsúllyal, hogy az ember a végére már a vízforralót is hibásnak érezte volna az országos rendszerhibákért.
— Eszterkém, munka után beugranál a boltba? — kérdezte, miközben az utolsó édes túrókrémet kente a kenyérre. — Hozz tejet, vajat, csirkét, hajdinát, meg valami rendes kávét. Az a tiéd savanyú.
— Az a kávé csomagonként háromezer-hatszáz forint — mondta Eszter.
— Akkor háromezer-hatszázért savanyú. Attól, hogy drága, még nem lesz finom.
— És ki fizeti ki?
— Hogy érted? — Mária felvonta a szemöldökét. — Úgyis vásárolsz magadnak.
— Magamnak egy doboz túrót veszek, nem hatot. Magamnak nem rakok a kosárba három vekni kenyeret, kétféle felvágottat és halat, amitől utána a függöny is bűzlik.
A mellette ülő Gábor köhögni kezdett.
— Eszter, ezt beszéljük meg este.
— Nem, beszéljük meg most. Anyád bevásárlólistát írt nekem. Megható, majdnem olyan, mintha házasságban élnénk, csak éppen az én beleegyezésem nélkül.
— Gábor — fordult Mária a fiához —, a feleséged mindig így beszél az idősebbekkel?
— Ha az idősebbek úgy viselkednek, mintha ők lennének a háziurak, akkor igen — válaszolta Eszter.
— Mi nem albérlők vagyunk, hanem rokonok!
— A rokonok általában legalább megkérdezik, hol vannak a törölközők, és nem pakolják át őket másik szekrénybe csak azért, mert nekik úgy kényelmesebb.
— Rendet raktam!
— A saját rendemet borította fel.
— Te jó ég, most már a törölközők miatt is háború van — lépett be Dóra a konyhába vizes hajjal. — Kaphatok kását? Tíz perc múlva hívásom van.
— A kása abban a dobozban volt, amin az állt, hogy „Eszter ebédje” — nézett rá Eszter. — Már megettétek?
Dóra kezében megállt a kanál.
— Azt hittem, közös.
— Ebben a lakásban valamiért minden, ami az enyém, nagyon gyorsan közössé válik.
— Eszter, most már elég — Gábor hátratolta a székét. — Te az ételből csinálsz ügyet.
— Nem az étel az ügy. Hanem az, hogy hazajövök, és üres hűtőt találok, vizes padlót a fürdőben, idegen holmikat a saját fotelemben, meg egy férjet, aki úgy tesz, mintha mindez maga volna a családi boldogság.
— Akkor mit csináljak, dobjam ki az anyámat? — csattant fel Gábor.
— Kezdetnek megkérdezhetnéd a feleségedet, hogyan érzi magát a saját lakásában.
— Már megint a saját lakásod!
— Miért, kié? A banké? Az államé? Anyádé?
Gábor nem felelt. Mária összeszorította a száját, és olyan sértetten tolta el maga elől a tányért, mintha épp kitagadták volna az örökségből. Eszter végül éhesen indult munkába. A liftben valaki fasírtjának szaga állt, a padlón egy ételkiszállítós szórólap hevert, ő pedig hosszú idő óta először gondolt arra, hogy az iroda szürke falai és a zúgó nyomtató mellett talán otthonosabb lesz, mint a saját lakása.