— Eszter, most komolyan, mi ütött beléd? Anya egész nap rosszul volt, Dóra telefonos megbeszéléseken ült, én meg bent ragadtam a munkahelyemen. Legalább kenyeret vehettél volna.
— Vehettem volna. Vegyél te.
— Fáradt vagyok.
— Én is.
— De te úgyis elmentél a bolt mellett.
— Te meg úgyis elmentél a valóság mellett.
Mária leroskadt az előszobai kis szekrényre, mintha a lábai hirtelen felmondták volna a szolgálatot.
— Gáborkám, hallod ezt? Ki akar éheztetni minket.
— Nem én éheztetem önöket, hanem az az elvük, hogy saját pénzből nem vesznek ennivalót — felelte Eszter nyugodtan.
A szobából Dóra hangja szaladt ki gyorsan, védekezően:
— Otthon maradt a bankkártyám.
— Ó, tehát mégis van otthonuk? Ez igazán örömteli fejlemény.
Dóra arca elsápadt. Mária úgy fordult felé, mintha ostorcsapást hallott volna.
— Mit beszélsz te össze?
— Semmit — motyogta Dóra, és lesütötte a szemét.
Eszternek ez már másodszor tűnt fel. Dóra száján véletlenül csúszott ki, de a véletlen néha erősebben bűzlik, mint a tegnapi hal a szemetesben.
Éjszaka Gábor kiment a konyhába. Eszter az asztalnál ült, teát ivott, és úgy nézett a csészébe, mintha abban keresné a türelme maradékát.
— Direkt hergeled őket? — kérdezte Gábor halkan.
— Nem. Direkt nem szolgálom ki őket tovább.
— Anya azt mondta, holnap talán elmegy Ilona nénihez, de ott szűkös a hely. Csak pár hét még, Eszter. Kérlek, bírd ki valahogy.
— Tőlem kéred, hogy bírjam ki. Tőlük miért nem kéred, hogy viselkedjenek ember módjára?
— Ők ilyenek. Nem lehet őket megváltoztatni.
— Engem viszont lehet nyomás alá tenni?
— Nem nyomás alá teszlek. Te erősebb vagy.
— Tudod, az ilyen őszinte pillanatokban ezért gyűlölöm magukat mind. Az erőseknek valamiért mindig azt mondják, tűrjék el a gyengéket. Közben a gyengék szépen átfúrják a falat.
— Eszter…
— Holnaptól az ételt és a rezsit te fizeted. Az egészet. Amíg a rokonaid itt laknak.
— Nem fog kijönni a pénzemből.
— Akkor a rokonság kevesebbet fogyaszt.
— Most gúnyolódsz?
— Nem. Csak benyújtom a számlát a valóságnak.
— Ezt nem tudom vállalni.
— Akkor elmennek.
— Hová?
— A saját beázott lakásukba. Balázshoz. Ilona nénihez. Szállodába. Abba az univerzumba, ahol a rokonok nem a menyükön élősködnek.
— Ez ultimátum?
— Nevezd annak, aminek akarod. Már régen nem érdekel, hogyan hangzik ez a családi alkotmányotokban.
Reggel Eszter elővett egy utazótáskát. Beledobált néhány fehérneműt, a laptopját, a töltőt, a lakás papírjait és a neszesszerét. Gábor a háló ajtajában állt, kinyúlt pólóban, álmosan és tanácstalanul.
— Hová mész?
— Nórához.
— Milyen Nórához?
— A barátnőmhöz. Van vendégszobája, és oda nem költözik be senki anyja fazékkal együtt.
— Eszter, ne csinálj jelenetet. Nem sétálhatsz csak úgy ki a saját otthonodból.
— Dehogynem. Maguknak is sikerült kiszorítaniuk belőle úgy, hogy közben fel sem álltak a kanapéról.
— Este megbeszéljük.
— Majd akkor beszélünk, ha a lakás kiürült.
— Ez zsarolás.
— Nem, Gábor. A zsarolás az, amikor az megy, hogy „anya beteg”, „anya sír”, „anya az utcára kerül”, aztán a végén anya a kanapémon nézi a sorozatait, és lágyabb kávét kér.
— Kegyetlen vagy.
— Lehet. De most először nem magammal vagyok kegyetlen.
Az előszobában Mária elkapta Eszter kabátujját.
— Hová készülsz? Itt hagyod a férjedet? A házadat? Rendes asszony ilyet nem csinál.
— Rendes asszonyok más lakását sem rendezik be saját birtokként.
— Mi semmi rosszat nem tettünk veled.
— Épp eleget tettek. Beköltöztek az életembe, csak a lelkiismeret kulcsát felejtették otthon.
— Gábor, szólj már rá! — Mária hangosan sírni kezdett, minden átmenet nélkül. — Tönkreteszi a családot!
— A család nem lehet megszálló alakulat — mondta Eszter, és kinyitotta az ajtót.
Nóra a város túlsó végén lakott, egy régi panelban, ahol a linóleum úgy terült el a padlón, mint egy ismeretlen földrész térképe. A lakáshoz tartozott egy macska is, amely minden belépőt olyan pillantással mért végig, mint egy körzeti megbízott.
— Gyere csak, te luxusfelújításból menekült hontalan — tárta ki előtte az ajtót Nóra. — Teát kérsz, vagy rögtön vodkát öntsek a margarétás pohárba?
— Teát. Még tartom magam a civilizációhoz.
— Manapság pont a civilizált emberek szenvednek a legtöbbet. Na, mesélj.
Eszter mindent elmondott. A bőröndöket, a bevásárlólistákat, a falba fúrt lyukat, a rezsit, Gábort, aki férjből lassan anyja mondatainak türelmes tolmácsává változott.
— A végén már azon gondolkodom, nincs-e igazuk — sóhajtotta. — Lehet, hogy tényleg túl kemény vagyok. Mások segítenek a rokonaikon, én meg táblázattal és kalkulátorral állok eléjük.
Nóra szendvicsekkel teli tányért tett elé.
— Segíteni akkor szokás, ha kérnek, és utána megköszönik. Ha valaki elfoglalja a konyhádat, majd ezt családi összetartásnak nevezi, az már nem segítség. Az kényelmes papucsban végrehajtott, puha megszállás.
— Gábor azt mondta, kegyetlen vagyok.
— Persze. Egy kényelmes nő abban a pillanatban kegyetlenné válik, amikor többé nem kényelmes. Ez természeti törvény, valahol a gravitáció és a lejárt tejföl között.
Gábor egész este hívogatta. Aztán üzeneteket küldött: „Anya sír.” „Dóra nem tehet róla.” „Balázs szerint túl messzire mentél.” „Gyere haza, beszéljük meg normálisan.” „Hiányzol.” Eszter elolvasta őket, de nem válaszolt. Amikor harmadszor érkezett hír Mária vérnyomásáról, Nóra egyszerűen kivette a kezéből a telefont.
— Megmentem az idegrendszeredet. Mellékesen az adatforgalmadat is.
— Gábor nem rossz ember, Nóra.
— Nem rossz. Gyenge. És a gyengeség pofátlan emberek közelében néha veszélyesebb, mint a rosszindulat.
Öt nappal később Eszter hazament a melegebb kabátjáért és a széfben tartott iratokért. Gábor nyitott ajtót. Borostás volt, gyűrött, a tekintete pedig olyan emberé, aki életében először szembesült azzal, mennyibe kerül egy csomag mirelit gombóc.
— Eszter, jó, hogy jöttél. Beszélnünk kell.
— Hol vannak a tieid?
— Anya Balázsnál. Dóra egy barátnőjénél. Tegnap mentek el.
— Meddig?
— Nem tudom. Eszter, én megértettem. Tényleg. Nélküled itt valahogy minden szétesett.
— Érdekes. Vagyis amíg itt voltam, minden a becsületszavadon és az én bankkártyámon állt?
— Hibáztam. Már az elején meg kellett volna hallanom, amit mondasz.
— Igen. Meg kellett volna.
— Ne vágj el mindent. Beszéltem anyával. Megmondtam neki, hogy ez így nem mehet tovább.
— És?
— Megsértődött. Azt mondta, te uszítottál ellenem.
— Milyen kényelmes magyarázat. Ha egy férfi életében először nemet mond az anyjának, biztos a felesége telepített bele vírust.
— Eszter, én nem akarok elválni.
— Ezt a szót én még ki sem mondtam.
— De úgy nézel rám.
— Arra az emberre nézek, aki egy hónapon át azt bizonygatta, hogy a határaim csak hisztis szeszélyek.
Gábor leült a kanapé szélére.
— Megijedtem. Érted? Egész életemben sajnáltam anyát. Apa elment, Balázs korán megnősült, Dóra még kicsi volt. Minden rajtam maradt. Ha nemet mondok neki, rögtön beteg lesz, sír, vagy napokig nem szól hozzám. Hozzászoktam, hogy elsimítsam a dolgokat.
— Engem simítottál bele a padlóba.
— Tudom.
— Nem, nem tudod. Most azért mondasz helyes mondatokat, mert neked lett kényelmetlen. Nekem viszont fájt. Hazajöttem, és még a melltartómat sem tudtam nyugodtan levenni, mert a fürdőben a húgod volt, a konyhában az anyád, a nappaliban a bátyád sörrel, a saját hálómban pedig te suttogtad, hogy tűrjek még egy kicsit. Én nem feleség voltam, Gábor. Erőforrás voltam.
— Adj esélyt.
— Mire?
— Hogy helyrehozzam.
— A helyrehozás nem szavakkal kezdődik. Fizesd ki ennek a hónapnak a többletköltségeit.
Gábor felkapta a tekintetét.
— Mindet?
— Az összes pluszkiadást. Étel, rezsi, a függöny tisztítása a halszag után, a fal javítása az ikon helyén. Összeírtam táblázatba.
— Eszter…
— Most nagyon fontos pillanat következik. Vagy azt mondod, hogy igen, vagy mindketten megtudjuk, hogy csak a kasszáig tartott a nagy felismerés.
Gábor hosszú ideig hallgatott.
— Egyben nincs ennyi pénzem.
— Két hónap alatt részletekben.
— Anya ezt nem fogja adni.
— Nem anyádat kérdezem. A férjemet kérdezem.
Végül bólintott.
— Rendben. Kifizetem.
Eszter egy hónap után először érzett valami változást, de nem megkönnyebbülést. Inkább óvatos bizalmatlanságot, mint amikor az ember egy székre néz, amely egyszer már összerogyott alatta: látszólag áll, mégsem ülne rá teljes súlyával.
— Akkor még egy feltétel — mondta. — Az én beleegyezésem nélkül senki nem alszik itt. Senki. Egyetlen éjszakára sem. Akkor sem, ha meteorit zuhan a lépcsőházba. Akkor sem, ha anyád úgy zokog, hogy Visegrádon is hallják.
— Rendben.
— És a kulcsok. Anyádnál van másolat?
Gábor félrenézett.
— Elvitte. Azt mondta, csak biztonság kedvéért.
— Kérem vissza.
— Meg fog sértődni.
— Akkor kicseréltetem a zárat.
— Visszahozom.
Eszter aznap éjjel ott maradt, de nem azért, mert megbocsátott. Arra volt kíváncsi, maradt-e még a lakásban valamennyi levegő, amely az övé. Másnap Gábor átutalta a pénz első részletét. Leszedte az ikont, a lyukat ugyan ferdén glettelte be, de legalább a saját kezével. Bevásárolt. Még a hűtőt is kimosta.