– Biztosan nem – vágtam a szavába ugyanazzal a higgadtsággal. – Tudja, végül is igaza volt. Egy férfinak valóban hozzá kell tennie a magáét. Csakhogy az ön hozzájárulása annyira… emlékezetesre sikerült, hogy képtelen vagyok méltóképpen viszonozni. Az én vacsorám egyszerűen nem ér fel hozzá.
Leakasztottam a fogasról a még nyirkos kabátját, és a kezébe nyújtottam.
– Mi folyik itt? Nóra, most komolyan megsértődtél egy kis tea miatt? Ez már aztán a kapzsiság! – A bársonyos hangja hirtelen megbicsaklott, az arca vörös foltokban kezdett égni. – Én tiszta szívvel jövök ide, egy nehéz hét után, erre te egy apróság miatt jelenetet rendezel! Nektek, mai nőknek, csak a pénz meg az étterem számít!
– Nekem tiszteletre van szükségem, Gábor. Mindenekelőtt önmagam iránt. Vegye fel a kabátját, odakint hideg van. És a teáját se hagyja itt. Még a végén megfázik, aztán nem lesz mivel gyógyítania magát.
A megkezdett csomagot a kezébe tettem, finoman, de félreérthetetlenül az ajtó felé tereltem, majd bezártam mögötte.
A zár kattanása után tökéletes csend ült a lakásra; csak az óra egyenletes ketyegése hallatszott. Kimentem a konyhába, töltöttem magamnak egy pohár jó vörösbort, levágtam egy szeletet az illatos húsból, és leültem a szépen megterített asztalhoz. Egyedül.
És tudják mit? Az a vacsora nagyszerű volt. A hús szinte elolvadt a számban, a bor mélyvörösen csillant a kristálypohárban. Nem éreztem sem csalódást, sem magányt. Büszkeséget éreztem, amiért nem engedtem, hogy valaki lábtörlőnek nézzen.
A férfiak gyakran ránk sütik, hogy anyagiasak vagyunk. Azt mondják, támogatót keresünk, nem társat. De legyünk őszinték: soha nem az ajándék ára a lényeg. Hanem az, ami mögötte van. Az a férfi, aki egy megkezdett csomagot visz egy nőnek, valójában nem pénzt takarít meg.
Az érzésein spórol. A figyelmén. A tiszteletén. Azt üzeni vele, hogy a nő még a legkisebb erőfeszítést sem érdemli meg. Én pedig többé nem akarom az időmet, az energiámat és az életemet ilyen „hagyományos eltartókra” pazarolni.
Önök mit gondolnak, kedves olvasónők? Találkoztak már hasonló férfiúi „nagylelkűséggel”? Vagy talán tényleg túl kemény voltam, és adnom kellett volna neki még egy esélyt?