Mintha valaki egyszerűen visszanyomkodta volna a kartonfület a doboz belsejébe.
Egy pillanatra mozdulatlanul maradtam, és próbáltam felfogni, amit látok.
– Gábor… ez fel van bontva? – kérdeztem halkan, mert még mindig reménykedtem benne, hogy ez valami különösen rosszul sikerült tréfa.
Ő azonban a legkevésbé sem jött zavarba. Sőt, az arcán olyan elnéző mosoly jelent meg, amilyennel egy felnőtt magyarázza a gyereknek, hogy a nap reggel kel fel.
– Hát persze – felelte magától értetődően. – Pár napja vettem, kipróbáltam belőle két-három filtert. Egészen jó tea, erős, gyorsan kiázik. Gondoltam, hozok neked is belőle. Minek cipeljek ide egy teljes dobozzal? Ennyit úgysem iszunk meg egy este alatt. Kár lenne, ha csak állna otthon. Teához meg biztosan akad nálad valami harapnivaló, elvégre háziasszony vagy.
Ott álltam a saját, rendben tartott, meleg otthonomban, az előszobában. A hátam mögött gyertyák pislákoltak, az asztalon pedig lassan hűlt a szilvás marhahús, amelyre fél napomat és nem kevés pénzt áldoztam.
Velem szemben pedig egy felnőtt, dolgozó, kifogástalanul felöltözött, ötvenkilenc éves férfi állt, aki nagy szavakkal beszélt hagyományos értékekről, és egy romantikus vacsorára egy megkezdett, filléres teásdobozt hozott ajándékba. Ráadásul úgy, hogy vagy húsz filter már hiányzott belőle.
A fejemben villámgyorsan egymás után sorakoztak fel a lehetséges válaszok. A képébe nevethettem volna. Rázúdíthattam volna mindent, amit a szűkmarkúságáról gondolok. Vagy hallgathattam volna, lenyelhettem volna a megaláztatást, leültethettem volna az asztalhoz, és felszolgálhattam volna neki a vacsorát, miközben belül cselédnek érzem magam.
De egyik utat sem választottam. Az a nyugalom, amely abban a pillanatban rám ereszkedett, még engem is meglepett.
Óvatosan letettem a gyűrött dobozt a tükör alatti kis szekrényre. Aztán egyenesen Gábor szemébe néztem. Elmosolyodtam – nem udvariasságból, nem szerepből, hanem őszintén, mély megkönnyebbüléssel. Hálás voltam, amiért ez az ember már itt, a küszöbön megmutatta magát, nem pedig hónapok vagy évek múlva.
– Gábor – mondtam csendesen, nyugodt hangon. – Mélységesen meghatott a bőkezűséged. Attól tartok azonban, erre a teára ma este nem lesz szükségünk.
A szemöldöke a homloka közepe felé szaladt.
– Miért? Nem szereted a feketét? Legközelebb hozhatok zöldet is, abból pont maradt fél dobozzal a munkahelyemen…
– Nem lesz következő alkalom.