– Ennyi volt, elzártam a csapot: nincs több főzés, nincs mosás, és a kártyámról egyetlen forint sem megy ki többé – mondta Eszter feltűnően nyugodt hangon, majd letette a kulcsait a konyhaasztal szélére.
Gábor első pillanatban fel sem fogta, mi történt. Az anyjával szemben ült, a telefonját markolta, és még az imént is magabiztosan sorolta, mi mindent kell másnap elintézni: beugrani a boltba élelmiszerért, kimosni a munkaruháját, készíteni valamit a húga és a gyerekek érkezésére, meg pénzt utalni Máriának gyógyszerekre.
Az anyósa mellette foglalt helyet, feszes tartással, jelentőségteljes arccal, mintha már régen eldöntött volna mindent mindenki helyett.
– Hogy érted azt, hogy elzártad? – tért először magához. – Ezt most mégis kinek mondtad?
Eszter levette a kabátját, felakasztotta az előszobában, aztán visszament a konyhába. A mozdulatai higgadtak voltak, de a jobb kezén olyan erősen szorította össze az ujjait, hogy az ízületei kifehéredtek. Megállt az asztal mellett, előbb a férjére nézett, majd annak anyjára.
– Mindkettőjüknek.
Gábor gúnyosan elmosolyodott, mintha ezzel visszaszerezhetné a megszokott fölényét.
– Eszter, biztosan fáradt vagy. Ne rendezzünk jelenetet. Anya átjött, mi pedig csak megbeszéltünk pár dolgot.
– Nem dolgokat beszéltetek meg, Gábor. Hanem azt, hogy nekem mit kell megcsinálnom.
Mária hirtelen kihúzta magát a széken.
– Ugyan mi baj van ezzel? Mire való egy feleség a házban? Hogy rend legyen, a férje jóllakjon, a rokonság pedig ne érezze magát elhanyagolva. Gáborral semmi rendkívülit nem kérünk tőled.
Eszter lassan bólintott.
– Pontosan ez az. Maguk nem kérnek. Maguk kijelölnek.
Gábor lefordította a telefonját az asztalra.
– Na, már kezdődik is. Most megint mi a gond? Az, hogy megkértelek, mosd ki az ingjeimet?
– Nem. Nem az ingekről van szó.
Eszter kihúzta a konyhaszekrény egyik fiókját, elővett belőle egy apró füzetet, és maga elé tette. Gábor összevonta a szemöldökét. Mária úgy merevedett meg, mintha nem is egy noteszt látott volna, hanem valami hivatalos felszólítást.
– Ez meg mi akar lenni?
– A feljegyzéseim.
– Most már mindent írogatsz? – nevetett fel Gábor kellemetlenül.
– Egy ideje igen.
Eszter kinyitotta a füzetet. Az első oldalon gondosan egymás alá írt dátumok álltak. Mellettük rövid megjegyzések: bevásárlás Máriának, gyerekruhák az unokaöcsöknek, szállítási díj, csapjavítás az anyósnál, edények Júlia érkezésére, benzin Gábornak, tartozás az ő rendelése után.
– Nem fogom felolvasni az egész listát. Nekem is rossz ránézni arra, mennyi ideig tettem úgy, mintha mindez természetes lenne.
Az anyósa kissé összehúzta a szemét.
– Ezekkel a papírfecnikkel akarsz megszégyeníteni minket?
– Nem. Azt akarom, hogy végre megértsék: mától ennek vége.
Gábor hátradőlt a széken.
– Figyelj, te mindig magadtól segítettél. Senki nem kényszerített erővel.
Eszter teljes testével felé fordult.
– Valahányszor nemet mondtam, te azzal kezdted, hogy anyád meg fog sértődni. Aztán hozzátetted, hogy a húgodnak ott vannak a gyerekei. Utána eszedbe jutott, hogy én úgyis bemegyek a boltba munka után. Ha mégsem engedtem, két napig alig szóltál hozzám, Mária pedig felhívott, és elmagyarázta, milyen érzéketlen vagyok. Ez nem kérés, Gábor. Ez nyomásgyakorlás, csak családi csomagolásban.
Mária tenyere nagyot csattant az asztalon.
– Szóval így beszélsz most már! Én úgy fogadtalak be a családba, mintha a sajátom lennél!
Eszter figyelmesen nézett rá.
– Milyen házba fogadott be? Ez a lakás az enyém. A nagymamámtól örököltem. Hat hónappal a halála után, még a Gáborral kötött házasságom előtt került a nevemre. Ezt maga is pontosan tudja.
Az anyósa arcán megrándult valami. Gyorsan az ablak felé fordította a tekintetét.
– Én nem a lakásról beszéltem. Hanem a családról.
– Én viszont éppen a lakásról, a pénzről és a munkáról beszélek. Mert maguk már rég összemostak mindent, és úgy döntöttek, ha én a fia felesége vagyok, akkor ebben a lakásban rendelkezhetnek velem, a bankkártyámmal, a hűtőmmel és az időmmel is.
Gábor felállt.
– Vigyázz, Eszter.
A nő meg sem rezzent.
– Mire vigyázzak? Az igazságra?
– A hangnemedre.
– A hangnemem az elmúlt három évhez képest ma a legnyugodtabb.
Gábor válaszolni akart, de nem találta rögtön a szavakat. Eszter máskor felidegesítette magát, magyarázkodott, vitába szállt, aztán kifáradt, és végül beadta a derekát. Ma azonban nem emelte fel a hangját. Nem kapkodott. Nem könyörgött megértésért. Ez Gábort jobban kizökkentette, mint bármilyen kiabálás.
Persze nem ezen az estén kezdődött minden. Ezen az estén csupán elfogyott Eszter türelmének utolsó tartaléka.
Amikor Gáborral összeházasodtak, a férfi gondoskodónak és megbízhatónak tűnt. Nem volt harsány, nem kereste a veszekedést, meg tudta javítani az apróbb dolgokat a lakásban, és odafigyelt a részletekre. Gyakran mondogatta, hogy nem szereti a konfliktusokat, és egy családban a legfontosabb a nyugalom. Eszter akkoriban ezt érettségnek hallotta. Később jött rá, hogy Gábor a nyugalom alatt többnyire a saját kényelmét értette.
Az elején minden ártatlannak látszott. Mária hétvégente telefonált, és megkérte Esztert, ugorjon be hozzá útközben a boltból. Aztán már azt kérte, vegyen meg valami „egészen apróságot”. Később ez az „apróság” két jól megtömött szatyor lett. Gábor ilyenkor mindig ugyanazt mondta:
– Úgyis arra mész, nem?
Később Júlia, a sógornője elkezdte pár órára áthozni a gyerekeket, de rendszerint egész napra ott is hagyta őket. Eszter eleinte örült a férje unokaöccseinek, játszott velük, egyszerű ételeket főzött nekik, kimosta a bepiszkolt ruháikat. Aztán a gyerekek már előzetes jelzés nélkül is felbukkantak.
– Júlia kimerült – magyarázta Gábor. – Szüksége van egy kis levegőre.
Eszter egyszer megkérdezte:
– És nekem mikor lesz szükségem levegőre?
Gábor akkor nevetve megcsókolta a halántékát.
– Te erős vagy. Te mindent megoldasz.
Ez a mondat idővel szinte ítéletté vált számára. Ha erős, akkor lehet még pakolni rá. Ha megoldja, akkor biztosan nem fáj neki. Ha hallgat, akkor nyilván beleegyezik.
Eszter beszerzési szakemberként dolgozott egy üzemben. A munkája figyelmet, pontosságot és állandó egyeztetést követelt. Estére zúgott a feje a beszélgetésektől, táblázatoktól, szállítási határidőktől és mások hibáitól, amelyeket különösebb szó nélkül neki kellett kijavítania. Otthon azonban a kötelességek második műszakja várta: főzni kellett, elpakolni a holmikat, felvenni Mária hívását, végighallgatni Júlia újabb kérését, ellenőrizni, mire lesz szüksége Gábornak másnap.
Gábor szívesen ismételgette:
– Neked ez jobban megy.
Ezzel az egy mondattal mindent megmagyarázott. Hogy miért Eszter vásárol be. Miért ő tartja fejben a férje rokonainak születésnapját. Miért ő jegyzi fel, mire van szüksége az anyjának. Miért ő keres szerelőt Mária lakásába. Miért neki kell kiválasztania az ajándékokat Júlia gyerekeinek.
Egyik nap Eszter a szokásosnál később ért haza. A munkahelyén elhúzódott egy szállítási jóváhagyás, újra kellett írni néhány dokumentumot, és egymás után több emberrel is telefonálnia kellett. Belépett a lakásba, levette a cipőjét, és meghallotta Mária hangját a konyhából.
– Én megmondtam neki: egy asszonynak talpraesettebbnek kell lennie. Ő meg mindent úgy csinál, mintha valami hőstettet hajtana végre.
Gábor halkan felelt:
– Anya, egyszerűen elfárad.
– Mindenki elfárad. Csakhogy van, aki utána is egyben tartja a házat, más meg a természetét fitogtatja.
Eszter akkor nem lépett be azonnal. Az előszobában maradt, és néhány másodpercig a táskáját nézte, amelyet a fülénél fogva szorított. A hüvelykujján piros csík maradt a nehéz szatyroktól. Mindent megvett, amit az anyósa kért: gabonafélét, tisztítószereket, elemeket, két csomag eledelt a szomszéd macskájának, amelyet Mária hol sajnált, hol szemtelen dögnek nevezett.
Eszter végül bement a konyhába, és az asztalra tette a csomagokat.
– Itt vannak a holmijai.
Mária abban a pillanatban mosolyra váltott.
– Jaj, Eszterkém, köszönöm. Tudtam én, hogy rád lehet számítani.
Gábor úgy tett, mintha semmi különös nem történt volna.
Eszter akkor hallgatott. Odabent azonban mintha egy apró számláló kattant volna egyet.
Aztán következett az eset a bankkártyával. Gábor ismerte a telefonja jelszavát: még korábban Eszter maga mondta meg neki, hogy fel tudja venni, ha vezetés közben hívják. Egy este a férfi megkérte, rendeljen az anyjának új vérnyomásmérőt. Eszter azt felelte, majd később megnézi. Reggel viszont már ott várta az értesítés: a vásárlást kifizették az ő kártyájáról.
– Te fizetted ki? – kérdezte.
– Igen, éjfélig akciós volt. Minek halogatni?
– Gábor, ez az én kártyám.
– Ugyan már, nem valami idegennek vettem.