Szerintem ez inkább csak néhány felszedett kilónak látszik. De tudjátok mit? — legyintett fáradt megvetéssel. — Engem ez már egyáltalán nem érint. A ti családalapítási diadalaitokhoz semmi közöm.
Márk kínosan köhintett. Viktória felháborodottan szuszogott, közben morzsák peregtek az asztalra az előtte heverő falatokból.
— Próbálj már józanul gondolkodni… — dünnyögte Márk rekedten. — Neked egyetlen szoba is bőven elég lenne, nekünk viszont nagyobb hely kell… a baba miatt… a kiságy, meg minden…
— Elég legyen — vágta el Eszter jéghideg hangon, olyan erővel, hogy a férfi önkéntelenül is hátralépett.
A nő közelebb ment hozzá. Lassan felemelte a kezét, és szinte gyengédnek tűnő, ám valójában kegyetlenül gúnyos mozdulattal végigsimított Márk arcán.
— Emlékszel, hányszor vágtad a fejemhez, hogy nem szültem neked gyereket? Hányszor neveztél önzőnek? Hányszor mondtad, hogy miattam nem lett „igazi” családunk? — A hangja émelyítően lágyra váltott. — Hát tessék. Most végre megkaptad, amire annyira vágytál. Gratulálok, Márk. Most már teljes ember lehetsz.
Azzal váratlanul közelebb hajolt, és hosszú, színpadias csókot nyomott a férfi szájára. Viktória erre úgy félrenyelt, hogy köhögve kapkodni kezdett levegő után a szendvicse fölött.
— Én… én összeszedem a holmimat! — préselte ki magából Márk, és úgy húzódott ki Eszter közelségéből, mintha menekülne.
— Mindig a gyerekkel szúrtál oda, amikor fájdalmat akartál okozni — folytatta Eszter, miközben már nem is nézett rá, csak elővette a kulcscsomót. — Mostantól viszont teljesen mindegy, mit gondolsz rólam. Tessék.
A kulcsok csörömpölve estek a férfi lába elé.
— A régi garzonod kulcsai. És most azonnal takarodj az én lakásomból.
Márk lesütötte a szemét, és alig hallhatóan motyogta:
— Az… az most ki van adva. Van rá szerződés…
Eszter tekintete egy pillanat alatt összeszűkült. A következő másodpercben éles csattanás hasított végig az előszobán: a pofon hangja szinte visszaverődött a falakról.
— Te aljas szemét! — robbant ki belőle. — Tudtad, hogy albérlők laknak benne, és mégis oda akartál küldeni engem? Azt akartad, hogy én álljak ott idegen emberek előtt, és könyörögjek nekik, hogy menjenek el?
— Eszter, kérlek, nyugodj meg… — kezdte Márk, ösztönösen az arcához kapva.
— Nem érdekel, hová mentek! — szakította félbe a nő. — Vegyetek ki valami lyukat egy éjszakára, aztán keressetek magatoknak albérletet. Vagy tudod mit? Költözzetek be egyből a szülészetre. Ott legalább ágy is akad.
Viktória ekkor gúnyosan felnevetett, és végre ő is megszólalt:
— A bérlőidet úgysem dobhatod ki csak úgy. Szerződésük van. Te mindig annyira szeretted a papírokat, igaz, Márk? Ha kirakod őket, fizetheted a kötbért. Három hónapra. Nem kis pénz, mi?
Márk arca lángvörössé vált. Viktória, mintha hirtelen ráébredt volna, hogy túl sokat beszélt, gyorsan a fal mellé húzódott, majd besurrant a szobába, mintha ott sürgős dolga akadt volna.
— Hallottad a kedvesedet? — kérdezte Eszter. Egész teste feszült volt, mint egy kilövésre kész íj. — Pakolj össze. Ma. Most azonnal. A maradék holmidért pénteken jössz. Pontosan. Egy perc késést sem tűrök.
A mellkasánál fogva meglökte a férfit. Márk hátratántorodott, és csak a fal állította meg.
— Ha nem jelensz meg, minden kacatod, minden féltve őrzött emléked, az egész közös életünkből megmaradt szemét egyenesen a kukában végzi. Nem vagy ide bejelentve. Semmi jogod nincs ehhez a lakáshoz. Számomra már nem létezel. Érted? Senki vagy. Levegő. Tűnés.
Márk lehajtott fejjel indult a hálószoba felé. Viktória abban a pillanatban kiviharzott onnan, és a konyha irányából kezdte szórni a szavait:
— Ez a nő teljesen megbolondult! Hogy bírtál te ezzel együtt élni, szegényem? Egy ilyen idegbeteggel! Hallottad, milyen hangon beszél? „Az én lakásom, az én otthonom…” Ugyan már! Nemsokára úgyis mi fogunk itt rendet tenni!
Úgy kotkodácsolt, mint egy felhergelt tyúk, miközben Márk előrángatta a bőröndöket a szekrény aljából.
— Viktória, legalább egyszer az életben fogd be, és segíts! — mordult rá a férfi, miközben néhány inget gyűrötten a táskába hajított. — Ha te nem lennél, ez az egész nem fajult volna idáig!
— Hogy én?! — visította Viktória sértetten. — Te hoztál ide, drágám! Te mondtad, hogy „pihenjünk egy kicsit, amíg nincs itthon”! Most meg rám akarod kenni? Talán a kaviárt is én erőltettem beléd?
A következő félóra csupa kapkodásból, csapkodásból és mérgezett megjegyzésekből állt. A bőröndök cipzárja idegesen zúgott, ajtók nyíltak és csapódtak, Márk és Viktória pedig hol egymást hibáztatták, hol Eszterre vetettek gyűlölködő pillantásokat. Végül, nagy nehezen, mindketten eltűntek a lakásból.
Az ajtó becsukódása után hirtelen olyan csend lett, mintha valaki elvágta volna a zajt.
Eszter a falnak támaszkodott, és mélyen beszívta a levegőt. A keze még mindig remegett. Próbálta lassan, egyenletesen kifújni a feszültséget, amely a mellkasát szorította. Aztán elindult a konyhába.
Szinte gondolkodás nélkül megnyitotta a csapot. A tányérokon maradt zsíros foltokat kezdte súrolni, erősebben, mint kellett volna. A mozdulatok egyhangúsága valamiféle kapaszkodót adott neki. Az idegen jelenlét nyoma, a morzsák, a piszkos edények, a szanaszét hagyott ételmaradékok undorították, ugyanakkor legalább volt mibe belefojtania a benne kavargó indulatot.
Pár perc múlva apró talpak neszezése hallatszott a folyosó felől.
A szobából Dóra szaladt ki. A kezében egy élénk színekkel telepingált rajzlapot szorongatott, mintha valami kincset vinne.
— Eszti néni! Nézd meg, mit csináltam! — kiáltotta boldogan, majd felkapaszkodott az egyik székre, és ünnepélyesen Eszter felé nyújtotta a rajzot.
A kislány kék szemei büszkén ragyogtak, arcán azzal a tiszta, feltétlen örömmel, amelyet csak egy gyerek tud ilyen őszintén megmutatni.
Eszter összerezzent, mintha álomból ébredne. A kislány boldogsága, a belőle áradó bizalom lassan feloldotta benne azt a hideg görcsöt, amely az elmúlt percekben teljesen átjárta. Az ajka sarkában először csak halvány, aztán egyre igazibb mosoly jelent meg.
— Jaj, de szép lett! — mondta halkan. — Hadd nézzem csak meg közelebbről, kicsim. Kik vannak rajta?
— Ez itt anya — mutatta Dóra a sárga, göndör hajú alakot. — Ez meg én vagyok! — bökött az apró figurára mellette. — És ez pedig te!
Az ujjacskája a legnagyobb alaknál állt meg, amely hatalmas mosollyal az arcán állt a többiek mellett.
— Ez az én családom! — jelentette ki Dóra teljes meggyőződéssel. — A legeslegjobb család!
Eszter mozdulatlanná dermedt.
A szó, hogy család, a gyerek szájából olyan természetességgel és melegséggel hangzott, mintha puha takarót terítettek volna a lelkére. Valami mélyen benne megmozdult: törékeny, fájdalmas, mégis élő. A megcsalás keserűsége, Márk árulása, Viktória arcátlan jelenléte egy pillanatra hátrébb húzódott. Helyette váratlan, tiszta boldogság áradt szét benne.
Magához vonta Dórát, és szorosan átölelte.
— Mit szólnál egy fürdéshez? — kérdezte lágyan, szinte saját maga számára is szokatlan gyengédséggel. — Sok-sok habbal. Meg hajókkal.
Dóra örömében felsikkantott.
— Igen! Igen! Igen! Rózsaszín habot kérek!
A csilingelő nevetése betöltötte a lakást. A lakást, amely néhány perccel korábban még idegennek, kifosztottnak és bemocskoltnak tűnt, most hirtelen újra élővé vált. Eszter is elnevette magát, majd könnyed mozdulattal ölbe kapta a kislányt.
— Akkor gyere, keressük meg a legfinomabb illatú habfürdőt — mondta. — És választunk mellé egy hajót is. Természetesen a leggyorsabbat.
Elindultak a fürdőszoba felé, és mintha minden egyes lépéssel távolabb kerültek volna a félelemtől, a megaláztatástól és a haragtól. Odakint a felhők lassan szétnyíltak. A lenyugvó nap utolsó sugarai óvatosan siklottak végig a falon, aranyló, meleg fénybe vonva a szobát.
Hamarosan vízcsobogás és gyereknevetés töltötte be az egész lakást. A hangok lassan, de biztosan kiszorították a korábbi feszültség maradékát is.
Eszter Dóra kipirult, boldog arcát nézte, és hirtelen egészen világosan tudta: rendbe fognak jönni. Megoldják. Hárman.
Mert most már valóban volt családja.
Igazi.