Tudják, én valahogy mindig úgy képzeltem, hogy ötven felett az ismerkedés már nem a könnyelmű játszmákról szól. Azt hittem, ebben a korban az embernek kialakult értékrendje van, mögötte áll némi élettapasztalat, és legalább az alapvető jó modor nem szorul magyarázatra. Fehér lovon érkező hercegekről már régen nem álmodoztam.
Ötvenöt éves vagyok. Dolgozom, van egy felnőtt lányom, egy kedves, kényelmes lakásom, és összességében rendezett, békés életem. Mégis, néha hiányzik valami egészen egyszerű emberi közelség. Egy színházi este, egy kávé melletti beszélgetés, vagy az, hogy legyen kivel megvitatni egy frissen olvasott könyvet.
Ilyen gondolatokkal regisztráltam fel egy társkereső oldalra. A furcsa üzenetek, ügyetlen bókok és kifejezetten nevetséges ajánlatok hosszú sora között Gábor adatlapja feltűnően normálisnak hatott.
Ötvenkilenc éves volt. A képein ápolt, jó tartású férfiként szerepelt, elegáns zakóban, egy nyári park zöld háttere előtt. Levelezésben udvariasnak mutatkozott, bőkezűen osztogatta a kedves szavakat, mesélt a mérnöki munkájáról, és arról is, mennyire szereti a komolyzenét.
Egy hét írogatás után találkoztunk egy kávézóban. Gábor élőben is pontosan olyan volt, mint a fotókon: megnyerő megjelenésű, enyhén őszülő, választékosan beszélő férfi. Udvariasan kihúzta nekem a széket, rendelt mindkettőnknek egy-egy cappuccinót — igaz, süteményt már nem kért, arra hivatkozva, hogy figyelnie kell a cukrára —, majd egész este arról beszélt, milyen fontos manapság megőrizni a hagyományos értékeket.
– Én a régi iskola embere vagyok, Nóra – mondta, miközben mélyen a szemembe nézett. – Számomra a nő múzsa. A férfi feladata pedig az, hogy gondoskodjon és védelmet adjon. Ki nem állhatom ezt a mai divatot, hogy mindenki külön fizet. Egy nőnek szépen kell udvarolni.
Bevallom, akkor ez szinte zenének hangzott a fülemben. Később még kétszer találkoztunk, sétáltunk a rakparton, sokat beszélgettünk. Aztán elérkezett a hétvége, és az idő végképp elromlott. Undok, hideg novemberi eső verte az ablakokat.
– Nórácska, mit szólna hozzá, ha benéznék magához vacsorára? – kérdezte Gábor bársonyos hangon a telefonban. – Ülnénk a melegben, beszélgetnénk egy jót. Természetesen nem vagyok az a fajta ember, aki üres kézzel állít be vendégségbe. Mindent szépen elrendezek, magától csak az otthonosságot és a mosolyát kérem.
Én pedig, magyar asszony lévén, a vendégvárást soha nem bíztam pusztán a mosolyomra.