Most azonban valami megkeményedett benne. Ajkai szinte észrevétlenül, hideg, idegen mosolyra húzódtak.
— Ezt még keservesen meg fogod bánni — suttogta maga elé.
Az eső mind erősebben dobolt a szélvédőn, mintha valaki apró kavicsokat szórna rá. A fejében először kusza gondolatfoszlányok csapódtak egymásnak, aztán lassan, fájdalmas tisztasággal kezdett összeállni minden.
Felrémlett előtte az apja arca. Az a nap, amikor a férfi, hiába próbálta palástolni meghatottságát, kissé remegő kézzel a tenyerébe tette ennek a lakásnak a kulcsait. Annak az otthonnak a kulcsait, ahol később négy éven át élt Márkkal. Az ajándék nem egyszerű figyelmesség volt, hanem hatalmas áldozat: az apja utolsó nagy gesztusa, amellyel a lánya boldogságát akarta biztosítani. Eszter pontosan tudta, mennyit jelentett neki a régi családi ház. A nagyszülei emléke kötődött hozzá, a gyerekkoruk nyarai, az egész múltjuk. Csakhogy a nagyszülők már régen nem éltek, a szülei pedig egyre ritkábban jutottak ki oda. Végül az apja eladta az ingatlant, és az árából vett neki egy tágas, háromszobás lakást a belvárosban.
Ekkor mintha egy kapcsolót felkapcsoltak volna benne. Kiegyenesedett, beindította az autót, és átvágott a sötét, esőtől csillogó utcákon. Már nem sodródott. Tudta, hová megy, és azt is, miért.
Nem sokkal később egy karcsú nő szállt ki a kocsiból, kezében színes tortásdobozzal. Sietve átszelte a járdát, felszaladt a harmadik emeletre, és határozottan megnyomta a csengőt.
— Ki az ilyenkor? — mordult fel bentről egy ingerült női hang.
Az ajtó résnyire nyílt, majd teljesen kitárult. A küszöbön egy vörös hajú, elnyűtt pulóvert viselő asszony állt: Júlia.
— Eszter?! Hát te? — kiáltott fel döbbenten, aztán azonnal széles mosoly terült szét az arcán.
— Szia, Júlia — mondta Eszter csendesen. — Meg tudnál szállásolni ma éjszakára?
Júlia arca egy pillanat alatt komollyá vált. Szó nélkül félrehúzódott az ajtóból, és intett neki, hogy lépjen be.
— Gyere már be, persze. Mi történt veled? Te jó ég, milyen a tekinteted…
Esztert már az előszobában megcsapta a frissen főzött tea illata, a lakás otthonos melege, az a megnyugtató rendetlenség, amelyben érezni lehetett, hogy itt élnek, nevetnek, veszekednek, vacsorát főznek.
— Eszter néni! — csendült fel valahonnan egy boldog gyerekhang.
A következő pillanatban egy göndör hajú kislány, Dóra, szinte repülve vetette magát a nyakába. Eszter ösztönösen lehajolt hozzá, és megsimította a puha tincseit.
— Szervusz, te kis szitakötő. Na, hogy van az én nagylányom?
Dóra szeme ekkor megakadt a tortásdobozon, és azonnal tapsikolni kezdett.
— Torta! Ugye kapok belőle? Most rögtön? Csak egy picit!
Júlia szeretetteljes szigorral csóválta meg a fejét.
— Előbb vacsora, kiscsibém. Az édesség csak utána jön. Megbeszéltük?
Néhány perccel később a két nő már a konyhaasztalnál ült. Eszter két kézzel fogta a forró teásbögrét, mintha abból próbálna erőt meríteni, aztán fáradtan kifújta a levegőt.
— Márk, az a nagy taktikus elme, kiadta az egyszobás lakását. Engem pedig annyira sem méltatott, hogy előre szóljon róla. Micsoda aljas, számító alak!
Júlia halkan füttyentett, és letette a kezében lévő kanalat.
— Hűha… Ilyen szavakat hallani a mi régi „tésztánktól”? Ez már komoly. És te hogy bírod?
Eszter szája keserű mosolyra rándult.
— Pillanatnyilag úgy fest, sikerült fedél nélkül maradnom.
A vörös hajú asszony hosszasan nézte őt, aztán határozottan bólintott.
— Addig maradsz, ameddig akarsz. Hely van. A férjem úgyis lelépett, hála az égnek; nélküle legalább kapok levegőt ebben a lakásban.
Eszter hálásan bólintott, de a következő másodpercben valami új fény villant a szemében.
— Júlia… elvihetném ma éjszakára Dórát?
A kislány, aki addig példásan kanalazta a levesét, erre felpattant a székről.
— Jaj, de jó! Eszter nénihez megyek! Anya, ugye mehetek? Kérlek, kérlek, kérlek! — És már indult volna is a szobája felé pakolni.
Júlia elgondolkodva megvakarta az orra hegyét, majd féloldalasan elmosolyodott.
— Felőlem mehet. Legalább egyszer én is kialszom magam.
— Tökéletes — állt fel Eszter, és mintha visszatért volna belé az élet. — Akkor indulás, hercegnőm! Ma este igazi kaland vár ránk.
Dóra ujjongva szaladt be a szobájába.
Eszter odahajolt Júliához, és hálás puszit nyomott a barátnője feje búbjára.
— Köszönöm. Mindent elmesélek, csak nem most.
Tíz perccel később a felvillanyozott kislány már az autó hátsó ülésén ült, gondosan bekötve a gyerekülésbe. Eszter ellenőrizte az övet, a kis táskát maga mellé tette, majd a visszapillantó tükörben Dórára nézett.
— Emlékszel a szabályokra? — kérdezte szigorúnak szánt, de meleg hangon.
A kislány ünnepélyesen bólintott, nagyra nyílt szemmel.
— Igen, Eszter néni. Csendben ülök, nem kapcsolom ki az övet, és nem zavarom azt, aki vezet. Nagyon jó leszek!
— Ebben biztos vagyok — mosolyodott el Eszter. — Akkor mehetünk.
Körülbelül félóra múlva megálltak a ház előtt. Eszter leparkolt, gyors mozdulatokkal kiszabadította Dórát az ülésből, aztán a zuhogó eső elől szinte futva menekültek be a lépcsőházba.
A megfelelő emeleten Eszter elővette a kulcsát. A mozdulata nyugodt volt, határozott, szinte ünnepélyes. Elfordította a zárban, és belépett.
Mintha csak erre várt volna, Márk azonnal megjelent az előszobában. A haja kócos volt, az inge gyűrött, mezítláb állt a hideg padlón. Úgy festett, mint akit nemrég rángattak ki az ágyból.
— Mi ez? Te meg miért jöttél vissza? — hadarta zavartan, majd gyanakodva a kislányra pillantott, aki ledobta a szandálját, és szorosan Eszter mellé húzódott.
— A saját lakásomba érkeztem, drágám — felelte Eszter jéghideg nyugalommal, miközben levette magáról az átázott kabátot. — Ehhez talán külön engedélyt kell kérnem?
Dóra riadtan körbenézett, aztán, mivel jól ismerte a lakást, gyorsan besurrant a régi játszószobába.
— Mi a fenét képzelsz? — csattant fel Márk, és tett egy lépést Eszter felé. — Neked itt már semmi dolgod! Menj el!
Eszter úgy tett, mintha a férfi hangja csupán távoli zúgás volna. Felemelte az állát, és elindult a konyha felé, ahonnan világosság, ételszag és idegen jelenlét áradt.
Az asztalnál, a mosatlan tányérok és poharak között ott ült Viktória, az asszony, aki olyan könnyed természetességgel telepedett be Eszter életébe, mintha mindig is joga lett volna hozzá. Erősen ki volt festve, arcán erőltetett közöny ült, miközben kaviáros szendvicset rágcsált. Természetesen Eszter készletéből.
— Megható látvány — szólalt meg Eszter, és a hangja olyan hidegen csengett, hogy szinte megfagyott tőle a levegő. — Az én ételeimet fogyasztjátok? Finom a kaviár? Elég fényűző választás egy… átmeneti vendégnek.
Viktória egy másodpercre megdermedt, de aztán dacból még nagyobbat harapott a szendvicsből.
— Meddig szándékozol itt maradni? — kérdezte végül Márk, miközben idegesen igazgatta magán az ingét. — A cuccaidért jöttél? Ha akarod, segítek összeszedni őket. — Igyekezett higgadtnak tűnni, de a hangja elárulta: fél.
Eszter lassan felé fordult. A tekintete éles volt, akár egy frissen fent kés.
— Milyen kedves tőled. Csak mintha valami apróság kiment volna a fejedből. Ez a lakás az enyém. Az én családom pénzéből vették. Te pedig közben mivel is voltál elfoglalva? Ja, persze. A nagy, ragyogó jövőt ígérő projektjeiddel.
— És akkor mi van? — kapkodott levegő után Márk. — Neked nincs gyereked. Viktóriának viszont… — a nő hasa felé biccentett — már az ötödik hónapban van. Nem könnyű neki.
— Valóban? — hajolt közelebb Eszter, gúnyos érdeklődéssel. — Akkor gratulálok. Bár, ha teljesen őszinte akarok lenni, vannak kétségeim.