hogy ez a nagy boldogság sokáig kitartana – dünnyögte keserűen.
Elfordította az indítókulcsot, mire a vén Lada rekedten felhördült. Eszter rálépett a gázra, és kihajtott az útra. A gondolatai már előtte jártak: abban a lakásban, ahol egykor a férjével együtt olyan biztosnak és egyszerűnek hitte az életet.
Az emlékek hirtelen, feltartóztathatatlanul zúdultak rá. Látta maga előtt kettőjüket, fiatalon, reményekkel tele, ahogy beköltöznek abba az apró garzonba. Dobozok álltak mindenütt, bennük a kevés kis holmijuk, ők pedig nevetve pakoltak, mintha az egész világ az övék volna. Akkor még minden út nyitottnak látszott, és egyikük sem sejtette, milyen sötét kanyarok várnak rájuk.
– Nagy családunk lesz – mondta akkor Eszter, miközben az ablakon át a távolba bámult.
– Hát persze, szerelmem – felelte Márk mosolyogva. – Legalább egy teljes focicsapat.
A valóság azonban nem könyörült rajtuk. Az orvos szavai hidegen és végérvényesen csapódtak le benne, mint egy ítélet. Meddőség. Egyetlen szó, mégis olyan mélyen vágott a lelkébe, hogy hosszú ideig lélegezni is alig tudott tőle.
Akkoriban Eszter úgy érezte, mintha az élete ott helyben véget ért volna. Mégsem maradt teljesen egyedül a kétségbeesésben. Márk mellette állt, legalábbis akkor még úgy tűnt. Azt hajtogatta, hogy a gyermek hiánya nem jelenti a világ végét, rengetegen élnek így, majd ők is megtanulják elfogadni.
Ágnes néni pedig valódi kapaszkodóvá vált számára. Ő sem szült soha gyermeket, mégis anyává lett: egy kislányt hozott el egy otthonból, és sajátjaként nevelte fel.
– Ne temesd el magad, kislányom – biztatta gyakran Ágnes néni. – Az élet nem áll meg ettől. A szeretet nem attól igazi, hogy közös a vér. Nézz csak rám meg Nórára.
– De Márk… ő mindig a saját gyerekéről álmodott – suttogta Eszter bizonytalanul.
– Ez nem józan gondolkodás, hanem félelem – csóválta a fejét az idős asszony. – A gyermeked az, akit szeretsz, akit felnevelsz, akiért felelősséget vállalsz. A vér csak testi dolog. Az apaság és az anyaság igazából itt dől el – tette a kezét a mellkasára.
Ágnes néni hite lassan átragadt rá. Eszter apránként kimászott abból a fekete veremből, amelybe a diagnózis taszította. Egyre gyakrabban merült fel benne a gondolat: miért ne adhatnának otthont ők is egy gyereknek?
Márk azonban, amint meghallotta az ötletet, úgy robbant, mintha sértést vágtak volna az arcába. A szavai azóta is élesen, fájdalmasan éltek Eszter emlékezetében.
– Nekem a saját gyerekem kell! Nem fogok idegen kölyköt hozni a házamba! Az nem ugyanaz, érted?
Aznap valami végleg elnémult köztük. Többé nem beszéltek örökbefogadásról.
A kétely mégis ott maradt Eszterben, alattomosan, kitartóan. Mi van, ha az orvosok tévedtek? Mi van, ha nem is vele van a baj? De Márk hallani sem akart újabb vizsgálatokról. Bezárkózott, elutasított minden ilyen beszélgetést, Eszter pedig lassan beleőrült a kimondatlan kérdésekbe.
Néhány év telt el az esküvő után. A szerelmük lángja még pislákolt, de az anyaság utáni sóvárgás egy időre elvette Eszter józan eszét. A gyanú, hogy talán nem ő, hanem a férje képtelen gyermeket nemzeni, belülről marta. Így került vissza az életébe Balázs, egy régi ismerős a múltból.
A titkos találkozások hónapokon át tartottak. Eszter minden alkalom után egyszerre reménykedett és gyűlölte magát. Csoda azonban nem történt: nem esett teherbe. Balázs után Levente következett, és vele is ugyanaz a szégyenteljes kör ismétlődött meg.
Már majdnem azon kapta magát, hogy egy harmadik férfin gondolkodik, amikor végre mintha felébredt volna. Rádöbbent, milyen mélyre süllyedt, és a felismeréstől rosszul lett. Miért teszi ezt? Egy ködös, talán nem is létező lehetőségért, hogy anya lehessen? Megálljt parancsolt magának, mielőtt végképp elveszíti az önbecsülése utolsó darabját is.
A kocsiban ülve a gondolatai megint Márk köré tekeredtek. Volt idő, amikor szinte bálványozta. Szerette az eszét, a figyelmességét, a lágy hangját, a kedvességét. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer ilyen kíméletlenül bánik majd vele?
És még most, ebben a megalázó helyzetben is megpróbált magyarázatot találni a férfi tetteire. Tudta, miért lett más nő az életében. Tudta azt is, miért kapaszkodik abba a nőbe: mert gyermeket vár tőle.
– Gyereket akartál, hát megkaptad – suttogta Eszter, miközben a fényszórók csillogása szétfolyt az esőtől nedves aszfalton. – De miért nem tudtad ezt emberként elmondani? Elváltam volna tőled. Nem álltam volna az utadba… Gyáva vagy. Egyszerűen csak gyáva.
A lelke mélyén még maradt benne valami hála mindazért, amit valaha együtt éltek át. Csakhogy ez a hála most fuldoklott az árulás, a fájdalom és a szégyen zavaros, fekete vizében.
Közben az este teljesen ráborult a városra. Az utcai lámpák sorra kigyúltak, fénypacákat rajzolva a vizes útra.
A csendet csak az abroncsok halk, nedves surrogása törte meg. Végül az autó lassan begurult egy régi, ötemeletes ház elé. Eszter leállította a motort, de még hosszú pillanatokig mozdulatlanul ült, és a kopott épületet nézte. Itt kellett volna most újrakezdenie. Vagy legalább meghúznia magát, amíg kitalálja, hogyan tovább.
– Ez meg mi…? – suttogta hirtelen.
Az ablakokban fény égett.
A bőröndjét egyelőre a csomagtartóban hagyta. Összevont szemöldökkel szállt ki, majd belépett a lépcsőházba. A falakról foltokban mállott a festék, a levegőben dohos szag és régi vakolat pora keveredett.
A lakása ajtaja előtt megállt, és megnyomta a csengőt. Odabentről szapora léptek közeledtek, aztán megzörrent a zár. Az ajtó kinyílt, és egy csinos, szőke fiatal nő jelent meg előtte puha, bolyhos köntösben.
– Jó estét. Segíthetek valamiben? – kérdezte túlzottan udvarias mosollyal.
Eszter egy pillanatra teljesen megdermedt.
– Elnézést… maga kicsoda? – sikerült végül kipréselnie magából. Az ujjai közben jéghideggé váltak.
A szőke nő meglepetten felhúzta a szemöldökét, mintha Eszter kérdése volna a világ legfurcsább dolga.
– Én itt lakom. És ön?
– Eszter vagyok. Ennek a lakásnak a tulajdonosának a felesége – mondta, és a hangja hirtelen kemény lett, mint az acél. – Most pedig én kérdezem: maga ki?
– Ó… értem már – bizonytalanodott el a nő, a mosolya megfeszült az arcán. – Jöjjön be, kérem.
Az apró előszobában pedáns rend fogadta. A fogason idegen kabátok lógtak, a cipők szépen egymás mellé állítva sorakoztak a fal mellett. Eszter tekintete lassan, gyanakodva siklott végig minden apró részleten.
– A férjemmel néhány hónapja béreljük ezt a lakást – kezdte gyorsan magyarázni a szőke, és látszott rajta, hogy igyekszik megelőzni a félreértést. – Van szerződésünk is. Két évre szól.
Elővett egy papírt, és Eszter kezébe adta. Eszter végigfutotta a sorokat, a legfontosabb pontokat azonnal kiszúrta, majd meglátta az aláírást. Márké volt. Kétség sem férhetett hozzá.
Az arcán egy pillanatra olyan düh suhant át, amelyet alig tudott visszatartani.
– Hogy az ördög vinné el… – sziszegte összeszorított fogakkal.
A szőke nő ijedten hátrébb lépett.
– Valami probléma van?
– Nem magával – vágta rá Eszter, és visszanyomta a kezébe a papírt. – A drágalátos férjemmel van probléma.
– Esetleg… megkínálhatom egy teával? – próbálkozott a fiatal nő, és tétován a konyha felé fordult.
– Nem, köszönöm. Már megyek is – felelte Eszter anélkül, hogy újra ránézett volna.
Odakint mintha az ég is összezárult volna fölötte. Nehéz esőcseppek doboltak az autó tetején, egyre sűrűbben, egyre hangosabban.
Eszter visszaült a kocsiba, és a homlokát a hideg üvegnek támasztotta. Egy fojtott sóhaj szakadt ki belőle. Ez a nap már nem egyszerűen rossz volt; darabokra törte mindazt, amibe kapaszkodhatott volna.
És most mi legyen? Visszamenjen Márkhoz, és csapjon jelenetet? Kiabáljon, követeljen magyarázatot, vágja a fejéhez az összes hazugságát? Csakhogy Eszter sosem volt az a fajta nő, aki tombolni tudott. Már fiatalon is „tésztának” csúfolták – nem azért, mert kövér lett volna, hiszen mindig vékony alkatú volt, hanem a látszólagos puhasága és túlzott engedékeny természete miatt.