– Még mindig itt vagy? Nem pakoltál össze? – vetette oda fagyos hangon a férje. – Se gyereked, se senkid. Neked nincs szükséged erre a lakásra. Hagyd meg nekem… meg neki.
– Istenem, már alig állok a lábamon – sóhajtott fel Eszter kimerülten.
Az egész napját a bátyjánál, Attilánál töltötte. Attila felesége, Andrea nemrég hozta világra a tündéri kis Lillát, ám a szülés után nagyon legyengült, szinte fel sem tudott kelni. Eszter, mint gondos rokon, magára vállalta a baba körüli teendők nagy részét.
A mindössze három hónapos kislány pillanatok alatt belopta magát a nagynénje szívébe. Az apró ujjai, a gömbölyű pofija, a csibészesen csillogó tekintete minden alkalommal ellágyította Esztert. Úgy ölelte, ringatta, etette, mintha a saját gyermeke lett volna.
„Venni kellene neki egy új csörgőt” – futott át a fején hazafelé menet.
Amikor belépett a lakásba, kellemes hűvösség fogadta. Ledobta a táskáját a kanapéra, aztán nehézkesen beleereszkedett a fotelbe. A gondolatai azonban még mindig Lilla körül jártak.
Csak akkor tért magához, amikor rápillantott az órára. Már hat óra volt. Ideje lett volna vacsorát készíteni.
– Márk úgyis megint későn ér haza – mondta ki félhangosan, majd feltápászkodott.
Gyorsan lezuhanyozott, és amikor a tükör elé állt, keserűen vette észre az arcán azokat az apró jeleket, amelyek a múló időről árulkodtak.
Felkapott valami kényelmes otthoni ruhát – köntöst soha nem hordott –, majd kiment a nappaliba. Alig tett pár lépést, majdnem hasra esett a földön szétszórt játékokban. Gergő, a sógornője kisfia hagyta ott őket legutóbb.
– Rettenetes kis ördögfióka – dünnyögte bosszúsan, miközben összeszedte a színes műanyag holmikat.
Az ötéves fiú gyakran megfordult náluk. Márk odáig volt érte, úgy kényeztette és dédelgette, mintha a saját gyereke lett volna.
A konyhában hamarosan edények csörrentek. Eszter nekilátott a főzésnek, de alig kezdett bele, amikor váratlanul becsapódott a bejárati ajtó. Meglepve kapta fel a fejét. A férje szokatlanul korán ért haza.
– Szívem, most jöttem Attiláéktól! – szólt ki a konyhából. – Még semmi sincs kész. Ha nagyon éhes vagy, lemehetünk valahová pizzázni.
– Beszélnünk kell – érkezett a válasz komoran.
Ez a mondat soha nem jelentett semmi jót. Eszter megtörölte a kezét, és átment a nappaliba. Márk a kanapén ült, és különös, idegen tekintettel nézett rá. A nő szó nélkül leült vele szemben a fotelbe, felvonta a szemöldökét, jelezve, hogy hallgatja.
– Van valaki az életemben – közölte a férfi higgadtan.
Esztert nem érte villámcsapásként a hír. Régóta érezte, hogy valami nincs rendben.
– Akkor válni akarsz? – kérdezte azonnal, mert sejtette, merre tart a beszélgetés.
– Viktóriának hívják. Gyereket vár.
– Hát akkor gratulálok – préselte ki magából, visszanyelve mindazt, amit legszívesebben az arcába vágott volna. – Végre megkapod, amire mindig vágytál. Lesz törvényes örökösöd. Remélem, ezúttal minden úgy alakul, ahogy elképzelted – tette hozzá jeges udvariassággal.
Eszter nem lehetett anya. Ez a fájdalmas tény nem egyszer tépte már fel a házasságuk sebeit. Márk egyébként mindig rendes embernek látszott, és Eszter sokáig valóban azt hitte, szerencsés, amiért egy okos, figyelmes férfit szerethet. Mások irigyelték őket, mit sem sejtve arról, milyen árat fizettek a kívülről tökéletesnek tűnő boldogságért.
– El kell menned innen – folytatta Márk változatlanul nyugodt hangon. – Egyedül vagy, gyerek nélkül. Neked túl nagy ez a lakás. Nekünk viszont szükségünk lesz rá.
– Neked és a szeretődnek – javította ki Eszter keserűen.
– Viktóriának – mondta a férfi, és a szemébe nézett, mintha választ várna.
Eszter arcán ekkor már könnyek csorogtak végig. Mindennél jobban szerette volna megajándékozni ezt a férfit, akit egykor esztelenül imádott, egy kisbabával. Vagy kettővel. Akár hárommal is. De az orvosok könyörtelen ítélete minden reményét elvette.
– Nem én választottam, hogy nem lehet gyerekem! – tört ki belőle, miközben felpattant, és dühösen letörölte a könnyeit.
– Mindketten tudtuk, hogy egyszer eljutunk idáig – vágta rá Márk, és a hangja már közel járt a kiabáláshoz. – Saját gyereket akarok.
Sajátot. Nem örökbe fogadottat. Eszter értette, mire gondol. Látta, milyen gyengéden bánik Márk Gergővel, mennyire rajong a gyerekekért. Csakhogy neki nem született sajátja.
– Tehát válás – mondta Eszter halkan, miközben minden erejével próbálta visszatartani a zokogást.
– Igen. De előbb ki kell költöznöd – ismételte a férfi érzéketlen nyugalommal.
– Mikor? – kérdezte a nő alig hallhatóan, lesütött szemmel.
– Akár azonnal – vont vállat Márk. – Átmehetsz a régi garzonomba.
Eszter mindig utálta azt a földszinti lakást. Az ablakok előtt járda húzódott, ezért a függönyöket szinte állandóan behúzva kellett tartani.
Mégis ott élték le a házasságuk első három évét, mielőtt ebbe a tágasabb otthonba költöztek. Azóta a kis garzon üresen állt.
„Persze. Tudtam én ezt. Csak nem akartam elhinni” – gondolta Eszter, miközben bement a hálószobába. A mellkasát tompa fájdalom szorította. „Gyerekek… Mintha tehetnék róla.” A saját tehetetlensége és a teste árulása újra belémart. „Miért pont velem történt ez?” – kérdezte magától, miközben előrángatta az utazóbőröndöt. „Nekik kell a nagy lakás, nekem meg marad az a nyomorult garzon. Hát így végződik minden.”
Húsz perccel később kilépett a hálóból. A könnyei addigra felszáradtak, legalábbis az arcán nem látszott belőlük semmi. Nem nézett a férjére, nem akarta még egyszer látni azt az idegen arcot.
– A többi holmimért később visszajövök – mondta halkan, majd az előszobából még hozzátette: – Akkor, amikor nem lesztek itthon.
– Segítsek levinni? – lépett felé Márk kelletlenül.
– Egyedül is boldogulok – felelte élesen Eszter.
Hét év házasság. Ennyi maradt belőle. Egy bőrönd, néhány odavetett mondat és egy idegen nő árnyéka. „Talán boldog lesz azzal a…” – a nevét sem akarta kimondani. „A szeretőjével.” Keserű mosoly futott át az arcán, amikor kilépett abból a lakásból, amelyet valaha otthonának hitt.
Odakint hideg szél csapott az arcába. Eszter az autójához ment, felnyitotta a csomagtartót, és beemelte a bőröndöt.
Amikor beült a volán mögé, észrevette, hogy remegnek az ujjai. A következő pillanatban újra elöntötték a könnyek.
– Nem az én hibám – suttogta fuldokolva. – Nem az enyém…
A gondolatai kaotikusan kavarogtak. Tegnap még úgy tűnt, az élete a megszokott mederben halad. Ma pedig minden darabokra hullott. Márk, a férfi, akit szeretett, egyszerűen kitette az otthonából. Magyarázkodás nélkül. Bocsánatkérés nélkül.
– És ki miatt? Egy szerető miatt! – markolta görcsösen a kormányt. – Korábban gyáva voltál elmondani, mert tudtad, hogy nem egyeznék bele. De most terhes… Hát legyen. Legyetek boldogok. Bár amilyen nagylelkűen rendezted ezt a lakásügyet, nemigen hiszem, hogy valami tartós boldogság vár rátok.