— Ha engem kérdeztek, ez inkább csak néhány felszedett kilónak látszik — tette hozzá Eszter hűvösen, majd vállat vont. — De tulajdonképpen mindegy is. A ti kis családbővítési terveitekhez nekem már semmi közöm.
András zavartan krákogott. Viktória dühösen szuszogott, közben apró morzsák peregtek le az asztal lapjára.
— Próbálj meg józanul gondolkodni… — dünnyögte a férfi erőtlenül. — Neked egyetlen szoba is elég volna. Nekünk viszont nagyobb hely kell… érted… a babaágy meg minden miatt…
— Elég — csattant fel Eszter olyan metsző hangon, hogy András akaratlanul is hátrébb lépett.
A nő lassan közelebb ment hozzá. Ujjai finoman, szinte szeretettel simultak a férfi arcára, ám ebben a gyengédségben volt valami hideg és fenyegető.
— Emlékszel, hányszor vágtad a fejemhez, hogy nem szültem neked gyereket? — kérdezte lágy, már-már édeskés hangon. — „Nem igazi család”, „önző vagy”, „még egy örököst sem tudsz adni nekem”… Ugye, rémlik? — Ajka mosolyra húzódott, de a szeme kemény maradt. — Hát tessék. Gratulálok. Most már végre teljes embernek érezheted magad.
Azzal váratlanul magához húzta, és hosszú, színpadias csókot nyomott a szájára. Viktória majdnem megfulladt a falattól, köhögve kapott a torka után.
— Én… én inkább összeszedem a holmimat! — nyögte ki András, és úgy szakította ki magát Eszter közelségéből, mintha menekülne.
— Mindig a gyerekkel szúrtál oda, ahol a legjobban fájt — folytatta Eszter, már nem is nézve rá. A táskájába nyúlt, elővette a kulcscsomót. — Mostantól viszont teljesen mindegy, mit gondolsz rólam.
A következő pillanatban a kulcsok fémes csattanással hullottak András lába elé.
— Ez a régi garzonod kulcsa. Fogod magad, és még ma eltakarodsz innen. Az én lakásomból.
A férfi arca megnyúlt. Nem mert felnézni.
— Az… az a lakás ki van adva — motyogta. — Van szerződés. Határozott időre…
Eszter tekintete összeszűkült. A pofon olyan élesen csattant, hogy a hangja végigszaladt az előszobán.
— Aljas féreg! — tört ki belőle. — Tudtad, hogy laknak benne, és mégis oda akartál küldeni? Azt akartad, hogy idegen emberek előtt égessem magam, miközben megpróbálom őket kidobni?
— Eszter, kérlek, nyugodj meg… — emelte fel védekezőn a kezét András.
— Egyáltalán nem érdekel, hová mentek! — vágott a szavába a nő. — Keressetek valami olcsó motelt ma éjszakára, aztán béreljetek lakást. Vagy költözzetek be egyenesen a szülészetre, ha már ennyire sürgős. Ott legalább ágyat is adnak.
Ekkor Viktória végre megszólalt. Gúnyos kacaj szakadt ki belőle.
— A bérlőket nem teheted ki csak úgy, drágám — jegyezte meg csípősen. — Szerződésük van. Te mindig annyira odavoltál a papírokért, nem igaz, András? Ha felmondod nekik, fizetheted a kötbért. Három hónapra előre. Nem lesz aprópénz.
András fülig vörösödött. Viktória, mintha hirtelen fontos dolga akadt volna, gyorsan a fal mellé simult, és visszahúzódott a szobába.
— Hallod, mit mond a szeretőd? — Eszter mozdulatlanul állt előtte, de úgy feszült, mint a kilövésre kész íj. — Csomagolj. Ma. Azonnal. A maradék holmidért pénteken jöhetsz. Pontosan. Egy perccel sem később.
Erőteljesen meglökte a férfi mellkasát. András hátratántorodott, és csak a fal állította meg.
— Ha nem jelensz meg, mindent kidobok. Az összes rongyodat, az összes kacatodat, az összes „közös emléket”, amit itt hagytál. Nem vagy bejelentve ide. Jogilag semmi közöd ehhez a lakáshoz. Nekem pedig te már senki vagy. Egy üres hely. Úgyhogy kifelé!
András lehajtott fejjel, összeroskadva indult a hálószoba felé. Alig tűnt el az ajtó mögött, Viktória máris előkerült, és a konyha felől rikácsolni kezdett.
— Ez a nő teljesen megőrült! Hogy bírtad mellette ennyi ideig, te szerencsétlen? Egy ilyen idegbeteg mellett! És ez a stílus… „az én otthonom”! Ugyan már! Nemsokára úgyis mi fogunk itt lakni, meglátod!
Úgy kotkodácsolt, mint egy feldühödött tyúk, miközben András a szekrényből rángatta elő a bőröndöket.
— Viktória, legalább egyszer az életben fogd meg valaminek a végét, és segíts! — mordult rá a férfi, miközben néhány inget gyűrve dobott a táskába. — Ha te nem vagy, ez az egész nem történik meg!
— Én?! — visított fel a nő. — Te hoztál ide, édesem! Te mondtad, hogy „pihenjünk egy kicsit, amíg ő nincs itthon”! Most meg rám akarod kenni? Talán a kaviárt is én tuszkoltam a számba egyedül?
Még jó félórán át hallatszott a kapkodó pakolás, a cipzárak rángatása, a fojtott szitkozódás és az egymásra zúdított vádak sora. Végül az ajtó becsapódott mögöttük.
Csend lett.
Eszter egy ideig mozdulatlanul állt a falnak támaszkodva. Mély levegőt vett, de a keze még mindig remegett. Csak lassan tudta rávenni magát, hogy elinduljon a konyhába.
Nem gondolkodott. Megnyitotta a vizet, felkapott egy szivacsot, és dühös, erős mozdulatokkal nekiesett a zsíros tányéroknak. A mosogatás egyszerű, ismétlődő ritmusa lassan visszahúzta a valóságba. Zavarta a rendetlenség, amelyet a hívatlan vendégek hagytak maguk után, de valahol mégis kapaszkodót adott neki: legalább ezt el lehetett tüntetni.
Pár perc múlva apró léptek nesze szaladt végig a lakáson.
A szobából Emese bukkant elő, két kézzel szorongatva egy színes rajzlapot.
— Eszti néni! Nézd meg, mit csináltam! — kiáltotta lelkesen, felmászott az egyik székre, és ünnepélyes komolysággal átnyújtotta a művet.
A kislány kék szeme büszkén csillogott. Olyan tiszta öröm sugárzott belőle, hogy Eszter egy pillanatra elfelejtette, mi történt az imént.
Megállt a kezében a szivacs. A gyerek boldog arca, a feltétlen bizalma és az a természetes szeretet, amellyel felé fordult, lassan felolvasztott benne valamit. Eszter ajkán valódi, meleg mosoly jelent meg.
— Jaj, de szép lett! — mondta halkan. — Hadd nézzem csak, kincsem. Kik vannak rajta?
— Ez itt anya — mutatott Emese a sárga, göndör hajú alakra. — Ez meg én vagyok! — bökött rá egy kisebb figurára mellette. — És ez te vagy! — ujjacskája a legnagyobb, szélesen mosolygó emberkén állapodott meg. — Ez az én családom. A legeslegjobb család!
Eszter szinte megdermedt.
A szó, hogy családom, a gyerek szájából olyan ártatlan melegséggel hangzott, hogy egy pillanat alatt áthatolt minden fájdalmán. Valami mélyen benne megrezdült; valami óvatos, törékeny, mégis nagyon élő. A megcsalatás keserűsége, a megaláztatás, az előbbi düh mind ott volt még valahol a háttérben, de föléjük hirtelen tiszta, váratlan öröm emelkedett.
Eszter lehajolt, és szorosan magához ölelte Emesét.
— Mit szólnál egy fürdéshez? — kérdezte gyengéden. — Sok habbal. Meg hajókkal. Igazi tengeri expedícióval.
Emese örömében felsikkantott.
— Igen! Igen! Igen! De rózsaszín hab legyen!
A kacagása csilingelve töltötte be a lakást. A lakást, amely az előbb még üresnek, kifosztottnak és idegennek tűnt, most egyszerre megint otthonná változott. Eszter együtt nevetett vele, aztán könnyedén az ölébe kapta a kislányt.
— Akkor gyerünk, kapitánykisasszony! — mondta. — Megkeressük a legfinomabb illatú habfürdőt, és kiválasztjuk a leggyorsabb hajót is. Olyat, amelyik minden vihart kibír.
Elindultak a fürdőszoba felé. Mintha a harag és a félelem is ott maradt volna mögöttük, a mosogató mellett, a félig elöblített tányérok között.
Odakint, az ablak túloldalán a felhők lassan szétnyíltak. A lenyugvó nap utolsó fénye óvatosan végigsimított a falon, aranyos melegséggel borítva be a szobát.
Hamarosan vízcsobogás és gyermekkacaj verte fel a csendet. A nehéz, fojtogató feszültség lassan feloldódott, mintha a lefolyón át tűnne el a habbal együtt.
Eszter Emese ragyogó, bizalommal teli arcát nézte, és hirtelen egészen biztosan tudta: nem omlott össze az élete. Épp ellenkezőleg. Most kezdődött el igazán.
Minden rendben lesz.
Meg fogják oldani. Ő, Katalin és Emese. Hárman.
Mert most már valóban volt családja.
Igazi.