Ez a régi gúny most valahogy nem gyengítette, hanem megkeményítette benne a döntést.
— Ezt még megemlegeted — mondta félhangosan, és a szája sarkában fagyos, idegen mosoly jelent meg.
Odakint már nem szemerkélt, hanem valósággal ömlött az eső; a víz sűrű csíkokban futott végig a szélvédőn. A gondolatai először összevissza csapongtak, mint a szélben felkapott levelek, aztán lassan minden a helyére kattant.
Felidéződött benne az a nap, amikor az apja, a meghatottságát alig titkolva, a tenyerébe tette ennek a lakásnak a kulcsait. Annak az otthonnak a kulcsait, ahol aztán négy évet töltött Andrással. Az ajándék nem egyszerű gesztus volt: az apja utolsó nagy erőfeszítése, utolsó komoly áldozata azért, hogy a lánya boldog lehessen. Eszter pontosan tudta, mennyire kötődött a férfi a régi családi házhoz, ahhoz a helyhez, ahol generációk emlékei éltek tovább. Csakhogy a nagyszülei már nem voltak életben, a szülei pedig egyre ritkábban mentek ki oda. Végül az apja eladta az ingatlant, és az árából megvette neki a háromszobás lakást a belvárosban.
Ebben a pillanatban mintha fény gyúlt volna a fejében.
Elfordította a kulcsot a gyújtásban, a motor felmordult, ő pedig kihajtott az éjszakai utcákra. Már nem bolyongott céltalanul. Pontosan tudta, merre tart.
Nem sokkal később egy vékony női alak szállt ki az autóból, kezében tarkára nyomott tortásdobozzal. Gyors léptekkel sietett be a lépcsőházba, felment a harmadik emeletre, és határozottan megnyomta a csengőt.
— Ki az ilyenkor? — csattant fel odabentről egy türelmetlen hang.
Az ajtó résnyire, majd teljesen kitárult. A küszöbön Petra állt, vörös haja kissé kócosan omlott a vállára, rajta megnyúlt, otthoni pulóver.
— Eszter?! Hát te? — kerekedett el a szeme, aztán az arca azonnal mosolyra derült.
— Szia, Petra. Meg tudnál tartani ma éjszakára? — kérdezte Eszter halkan, szinte szégyenkezve.
Petra egy pillanatig sem habozott. Félreállt az útból, és már intett is neki befelé.
— Gyere csak. Persze hogy gyere. De mi történt veled? Nézz magadra… a szemed mindent elárul.
Ahogy Eszter belépett az előszobába, azonnal megcsapta a frissen főzött tea illata és az a megnyugtató, otthonos meleg, amely Petra lakásában mindig körülvette az embert.
— Eszter néni! — sikított fel boldogan egy gyerekhang.
A következő pillanatban Emese, a göndör fürtös kislány, már a nyakába is ugrott. Eszter ösztönösen magához ölelte, majd végigsimított a haján.
— Szervusz, kis szitakötőm. Na, mesélj, hogy van az én nagylányom?
Emese azonban már kiszúrta a tortásdobozt, és izgatottan tapsikolni kezdett.
— Torta! Ugye kapok belőle? Most rögtön? Csak egy kicsit!
Petra játékosan szigorú arcot vágott, és megrázta a fejét.
— Előbb rendesen megvacsorázol, kiscsibém. Aztán jöhet az édesség. Megegyeztünk?
Néhány perccel később a két nő már a konyhaasztalnál ült. Eszter két kézzel fogta a forró bögrét, mintha abból próbálna erőt meríteni, aztán keserű sóhajjal megszólalt:
— András, a mi nagyszerű stratégánk, kiadta az egyszobás lakását. Engem pedig még arra sem méltatott, hogy előre szóljon. Hidegvérű, pofátlan alak.
Petra letette a kanalat, és halkan füttyentett.
— Nahát. Ilyen mondatok a mi örök „tésztánk” szájából? Ez már komoly. És te most… hogy vagy?
Eszter szája keserű mosolyra húzódott.
— Úgy fest, jelenleg nincs hová hazamennem.
Petra hosszasan nézte őt, aztán minden színpadias sajnálkozás nélkül, egyszerűen csak bólintott.
— Itt maradsz, ameddig szükséged van rá. Helyünk van. A férjem úgyis lelépett, hála az égnek. Őszintén? Mióta nincs itt, könnyebb levegőt venni.
Eszter hálásan biccentett, de a következő másodpercben új gondolat villant át az arcán.
— Figyelj csak… elvihetném Emesét ma éjszakára?
A kislány, aki épp a levesét kanalazta, azonnal felpattant a székről.
— Jaj, igen! Eszter nénihez megyek! Anya, ugye mehetek? Légyszi, légyszi! — hadarta, és már indult is volna a szobájába pakolni.
Petra elgondolkodva megvakarta az orrnyergét, majd vállat vont, és elmosolyodott.
— Részemről nincs akadálya. Legalább egyszer végre kialszom magam.
— Tökéletes — állt fel Eszter, és mintha hirtelen újra élet költözött volna belé. — Akkor indulás, hercegnő. Ma este kezdődnek az igazi kalandok.
Emese ujjongva szaladt be a szobába a holmijaiért.
Eszter odahajolt Petrához, és egy gyors puszit nyomott a barátnője feje búbjára.
— Köszönöm, drágám. Később mindent elmondok.
Tíz perccel később a boldogságtól kipirult kislány már a gyerekülésben fészkelődött. Eszter gondosan becsatolta az övét, a kis táskát maga mellé tette, aztán a visszapillantó tükörben ránézett.
— Emlékszel a szabályokra? — kérdezte szigorúnak szánt, de meleg hangon.
Emese ünnepélyesen bólintott, nagyra nyílt szemmel.
— Igen, Eszter néni. Nem kiabálok, nem kapcsolom ki az övet, és nem zavarom azt, aki vezet. Nagyon jó leszek.
— Ebben biztos vagyok — mosolyodott el Eszter. — Akkor mehetünk.
Körülbelül fél óra múlva megálltak a ház előtt. Eszter leparkolt, gyorsan kiszabadította Emesét a gyerekülésből, majd a zuhogó eső elől szinte futva menekültek be a lépcsőházba.
A megfelelő emeleten Eszter elővette a kulcsát. A mozdulata nyugodt volt, sőt, már-már ünnepélyes. Beillesztette a zárba, elfordította, és belépett.
Mintha csak erre várt volna, András rögtön feltűnt az előszobában. A haja ziláltan állt, az inge gyűrötten lógott rajta, mezítláb volt; minden porcikájáról lerítt, hogy nemrég még kényelmesen heverészett.
— Mi ez? Te meg miért jöttél vissza? — hadarta zavartan, és gyanakvó pillantást vetett a kislányra, aki időközben lerúgta a szandálját, és Eszter lába mellé húzódott.
— A saját lakásomba érkeztem, kedvesem — felelte Eszter dermesztő nyugalommal, miközben levette magáról az átázott kabátot. — Ehhez külön engedélyt kellene kérnem?
Emese ijedten pislogott, aztán nesztelenül besurrant abba a szobába, amelyet korábban is játékra használtak.
— Mi a fenét művelsz? — csattant fel András, és egy lépéssel közelebb jött. — Nincs itt semmi keresnivalód. Menj el innen!
Eszter úgy ment el mellette, mintha a férfi szavai csak távoli zajok lettek volna. Felemelte az állát, és egyenesen a konyha felé indult, ahonnan fény szűrődött ki, valamint az étel nehéz, tolakodó illata.
A konyhában, a mosatlan tányérok és szanaszét hagyott evőeszközök között, Viktória ült. Az a nő, aki Eszter helyére telepedett be. Erősen kifestve, magát közönyösnek mutatva rágcsált egy kaviáros szendvicset — természetesen Eszter készleteiből.
— Milyen szívmelengető jelenet — szólalt meg Eszter, és a hangja olyan hidegen csengett, hogy szinte megdermesztette a levegőt. — Az én kamrámból lakmároztok? Ízlik a kaviár? Nem túl fényűző egy… átmeneti vendégnek?
Viktória keze egy pillanatra megállt a levegőben. Aztán dacosan még nagyobbat harapott a szendvicsből.
— Sokáig akarsz még itt maradni? — kérdezte végül András, idegesen matatva az asztal szélén. — A holmijaidért jöttél, nem? Összepakolunk neked, ha kell. — Igyekezett tárgyilagosnak hangzani, de a hangja alig észrevehetően megremegett.
Eszter lassan felé fordította a fejét. A tekintete éles volt, mint a kés pengéje.
— Milyen nagylelkű ajánlat. Csak mintha kimaradt volna egy apróság: emlékszel még, kié ez a lakás? Az enyém. Az én családom pénzéből lett megvéve. Te pedig akkoriban mivel is voltál elfoglalva? Ja, igen. A hatalmas, világmegváltó projektjeiddel, amelyekből soha nem lett semmi.
— És akkor mi van? — próbált visszavágni András, de inkább úgy tűnt, csak levegő után kapkod. — Neked nincs gyereked. Viktóriának viszont… — a nő hasa felé biccentett — már az ötödik hónapban jár. Nem teheti ki magát ilyen stressznek.
— Valóban? — hajolt közelebb Eszter, és a gúnyos érdeklődés szinte csöpögött a hangjából. — Akkor fogadjátok őszinte gratulációmat. Bár őszintén szólva, én ebben nem lennék ennyire biztos.