– …hogy sokáig kitartana – dünnyögte maga elé keserűen.
A kulcs elfordult a gyújtásban, az öreg autó rekedten felhördült. Eszter rálépett a gázra, és lassan elindult. A szeme előtt már felderengett az a bérelt lakás, ahol valaha Andrással annyi boldog napot éltek meg.
Az emlékek feltartóztathatatlanul törtek rá, mintha megáradt folyó sodorná magával. Látta magukat fiatalon, tele reménnyel, ahogy beköltöznek abba a parányi garzonba. Mindenük néhány kartondobozban fért el, mégis nevettek, miközben a szegényes holmikat kipakolták. Akkor úgy érezték, előttük az egész világ, és bármi megtörténhet.
– Egyszer nagy családunk lesz – mondta akkor Eszter, messzire révedő tekintettel.
– Hát persze, kincsem – felelte András nevetve. – Legalább egy egész focicsapatra való gyerekünk!
Csakhogy az élet nem úgy alakult, ahogyan megálmodták. Az orvosi vélemény hidegen és véglegesen csapódott közéjük, akár egy bírói ítélet. Meddőség. Egyetlen szó volt csupán, mégis úgy hasított belé, mintha valaki belülről tépte volna fel a lelkét.
Akkor Eszter azt hitte, nincs tovább. Úgy érezte, minden reményét eltemették vele együtt. Mégsem maradt teljesen magára. András mellette állt, legalábbis akkor még így tűnt. Újra és újra azt mondogatta neki, hogy gyermek nélkül sem omlik össze a világ, rengetegen élnek így, és ők is megtalálják majd a módját, hogy boldogok legyenek.
Ágnes néni is erős kapaszkodót jelentett számára. Az idős asszonynak nem született saját gyermeke, mégis anyává vált: egy kislányt fogadott örökbe, akit a szívénél is jobban szeretett.
– Ne temesd el magad, drágám – biztatta sokszor Ágnes néni. – Az élet nem áll meg. A szeretet nem attól lesz igazi, hogy azonos a vér. Nézz csak rám és Nórára.
– De András… ő mindig a saját gyerekéről álmodott – bizonytalankodott Eszter.
– Ez nem józan gondolat, hanem félelem – csóválta a fejét az asszony. – A saját gyermek az, akit szeretsz, akit felnevelsz, akiért felelősséget vállalsz. A vér csak biológia. Az igazi apaság és anyaság itt dől el – tette a kezét a mellkasára.
Ágnes néni hite lassan átragadt rá. Eszter apránként kikecmergett abból a sötét gödörből, amelybe a diagnózis lökte. Egyre gyakrabban merült fel benne a gondolat: miért is ne fogadhatnának örökbe ők is egy gyereket?
Ám amikor András elé állt ezzel az ötlettel, a férfi úgy robbant ki, mintha puskaport gyújtottak volna alá. A szavai azóta is élesen, kitörölhetetlenül éltek Eszter emlékezetében.
– Nekem a saját gyerekem kell! Idegen kölyköt nem hozok a házamba! Az soha nem lesz ugyanaz!
A mondat után mintha fal ereszkedett volna közéjük. Többé nem beszéltek erről. A téma lezárult, eltemetődött, de nem szűnt meg létezni.
Eszterben mégis ott maradt a kétely, mint egy alattomos szálka. Mi van, ha az orvosok tévedtek? Mi van, ha nem is vele van a baj? András azonban hallani sem akart újabb vizsgálatokról. Valahányszor szóba hozta, ingerült lett, kitért, elhallgattatta. Eszter pedig egyre jobban őrlődött.
Néhány év telt el az esküvő után. A szerelmük akkor még nem hamvadt el, de az anyaság utáni vágy fokozatosan elhomályosította az ítélőképességét. A gyanú, hogy talán András az, aki nem lehet apa, lassan, makacsul rágta belülről. Így tért vissza az életébe Balázs, egy férfi a múltjából.
A titkos találkozások hónapokon át folytatódtak. Eszter minden alkalommal gyűlölte magát, mégis kapaszkodott abba az esztelen reménybe, hogy talán megtörténik a csoda. De nem történt meg. Nem lett terhes. Balázs után Martin következett, és vele ugyanaz a szégyenteljes, kétségbeesett kör ismétlődött meg.
Már azon kapta magát, hogy egy harmadik férfin gondolkodik, amikor végre valami kijózanította. Rádöbbent, milyen mélyre süllyedt. Undorodott attól, amivé a vágy és a félelem tette. Mi értelme volt az egésznek? Egy bizonytalan, képzeletbeli esélyért, hogy anya lehessen? Akkor megálljt parancsolt magának. Nem engedhette, hogy az utolsó maradék méltóságát is elveszítse.
A volán mögött ülve a gondolatai újra András köré tekeredtek. Valaha rajongott érte. Csodálta az eszét, szerette a gyengédségét, hitt a jóságában. Ki gondolta volna akkor, hogy egyszer ilyen hidegen, ilyen számító módon bánik majd vele?
És még most, ebben a fájdalomban is képes volt magyarázatot keresni a férfi tettére. Értette, miért lett szeretője. Értette azt is, miért kapaszkodik most abba a nőbe, aki gyereket vár tőle.
– Gyermeket akartál, hát most megkapod – suttogta Eszter, miközben a vizes aszfalt csillogását figyelte a fényszórók előtt. – De miért nem mondtad el korábban? Nem álltam volna az utadba. Elváltunk volna… Gyáva vagy. Egyszerűen csak gyáva.
A lelke mélyén még őrzött valami halvány hálát András iránt azokért az évekért, amelyekben valóban volt öröm, nevetés, közelség. De ez a hála most fuldoklott a megaláztatás, a fájdalom és az árulás sötét vizében.
Közben az este végleg ráborult a városra. Az utcai lámpák sorra kigyulladtak, sárgás fényük elmosódott foltokként remegett az eső áztatta úttesten.
A csendet csak a gumik egyenletes surrogása törte meg. Eszter lassított, majd bekanyarodott a régi, ötemeletes ház elé. Leállította a motort, de még hosszú másodpercekig mozdulatlanul ült. Nézte az épületet, amely mostantól elvileg az otthona lett volna.
– Különös… – suttogta, amikor észrevette, hogy a lakás ablakaiban fény ég.
A bőröndöt egyelőre a csomagtartóban hagyta. Homlokát ráncolva kiszállt, és a lépcsőház felé indult. Odabent a régi falakból dohos levegő áradt, a lepattogzott vakolat és a nedves beton szaga összekeveredett.
Megállt a saját ajtaja előtt, és megnyomta a csengőt. Odabentről sietős léptek nesze hallatszott, majd megcsörrent a zár. Az ajtó kinyílt, és egy csinos, szőke fiatal nő jelent meg előtte puha, bolyhos köntösben.
– Jó estét! Miben segíthetek? – kérdezte mosolyogva, túlságosan is udvarias hangon.
Eszter egy pillanatra megdermedt.
– Elnézést… maga kicsoda? – kérdezte nehezen, miközben úgy érezte, az ujjai jéggé fagynak.
A szőke nő meglepetten felvonta a szemöldökét, mintha Eszter kérdése volna a világ legérthetetlenebb dolga.
– Én itt lakom. És ön?
– Eszter vagyok. Annak az embernek a felesége, akié ez a lakás. Most pedig én kérdezem: maga kicsoda? – A hangja hirtelen keménnyé vált, szinte fémesen csengett.
– Ó… értem már – bizonytalanodott el a nő, és a mosolya megfeszült. – Jöjjön be, kérem.
Az apró előszobában feltűnő rend fogadta. A fogason idegen kabátok lógtak, a fal mellett ismeretlen cipők sorakoztak gondosan egymás mellé állítva. Eszter tekintete lassan végigjárta a helyiséget, egyetlen részlet sem kerülte el a figyelmét.
– A férjemmel néhány hónapja béreljük ezt a lakást – kezdte gyors magyarázkodással a szőke, mert észrevette Eszter pillantását. – Van szerződésünk is. Két évre szól.
Elővette a papírokat, és átnyújtotta. Eszter végigfutotta a sorokat, alig olvasva, mert a lényeg azonnal kiszúrta a szemét: ott volt András aláírása. A düh egy pillanatra végigvillant az arcán, de csak a szeme árulta el, mennyire forr benne minden.
– A francba… – sziszegte összezárt fogai között.
A szőke nő ijedten lépett hátrébb.
– Valami baj van?
– Magával semmi. A drága férjemmel annál inkább – mondta Eszter, és visszanyomta a szerződést a nő kezébe.
– Esetleg megkínálhatom egy teával? – próbálkozott a fiatalasszony békítően, már a konyha felé fordulva.
– Köszönöm, nem kérek. Megyek – felelte Eszter, és anélkül fordult meg, hogy még egyszer ránézett volna.
Odakint az ég teljesen besötétedett, és a kocsi tetején egyre nehezebb esőcseppek doboltak. Eszter visszaült a volán mögé, de nem indított. Homlokát az ablaküvegnek támasztotta, és egy elfojtott sóhaj szakadt fel belőle. Ez a nap végérvényesen romba dőlt.
„Most mi legyen?” – villant át rajta. „Menjek vissza hozzá, és csináljak jelenetet?”
De ő sosem volt az a fajta, aki ordítani tudott. Már fiatal korában is „tésztának” gúnyolták, nem az alakja miatt – karcsú volt –, hanem a látszólagos lágysága és túlzott engedékenysége miatt.