– Te még mindig nem mentél el innen? – fordult a feleségéhez jeges hangon a férje. – Magad vagy, gyereked sincs. Hagyd rám ezt a lakást. Nekem kell… meg neki.
– Istenem, már semmi erőm nem maradt – szakadt fel Eszterből a fáradt sóhaj.
Aznap szinte végig a bátyjánál, Gábornál segített. Gábor felesége, Katalin nemrég szülte meg a tündéri kis Lillát, ám a szülés után teljesen ágynak dőlt. Eszter, mint gondoskodó sógornő, szó nélkül magára vállalta mindazt, ami a baba körül adódott.
A három hónapos kislány pillanatok alatt belopta magát a nagynénje szívébe. Az apró, puha ujjacskák, a gömbölyű pofika, az élénk, csibészes tekintet olyan gyengédséget ébresztett benne, amelyet alig tudott magában tartani. Úgy dajkálta Lillát, mintha a saját gyermeke lett volna.
„Venni kellene neki egy új csörgőt” – suhant át a fején.
Amikor hazaért, a lakásban kellemes hűvösség fogadta. Ledobta a táskáját a kanapéra, aztán kimerülten belesüppedt a fotelbe. A gondolatai azonban nem otthon jártak: újra és újra Lilla mosolya, illata, kis mozdulatai tértek vissza hozzá.
A faliórára pillantva észbe kapott: már hat óra volt, ideje nekilátni a vacsorának.
– András úgyis megint későn ér haza – jegyezte meg félhangosan, majd feltápászkodott.
Gyorsan lezuhanyozott, aztán a tükör előtt megállva keserű szorítást érzett a mellkasában. Mintha az arca már nem lett volna egészen a régi. A fáradtság, az évek, a belső küzdelmek halvány nyomokat rajzoltak rá.
Felvette az otthoni ruháját – pongyolát soha életében nem szeretett hordani –, majd kilépett a nappaliba, ahol majdnem orra bukott a földön heverő játékokban. Ezeket Katalin kisfia, az ötéves Márk szórta szét legutóbbi látogatásakor.
– Az a kis ördögfióka… – dünnyögte Eszter, miközben lehajolt, és egyenként összeszedegette a műanyag autókat, építőkockákat meg egyéb apróságokat.
Márk gyakran megfordult náluk. András valósággal rajongott érte: ölelgette, játszott vele, minden kívánságát leste, mintha legalábbis a saját fia lett volna.
A konyhában hamarosan edények csörrentek, Eszter pedig nekifogott a főzésnek. Alig kezdett bele, amikor a bejárati ajtó hirtelen nagyot csapódott. Meglepődve emelte fel a fejét. András ilyen korán szinte soha nem szokott hazaérni.
– Szívem, most értem vissza Gábortól! – szólt ki a konyhából. – Még semmi nincs kész. Ha nagyon éhes vagy, leugorhatunk valahová pizzát enni.
– Beszélnünk kell – érkezett a válasz a nappali felől.
Ebben a mondatban volt valami, amitől Eszternek összerándult a gyomra. A „beszélnünk kell” ritkán jelentett bármi jót. Megtörölte a kezét, aztán lassan átment hozzá.
András a kanapén ült. Furcsa, merev tekintettel nézett rá. Eszter nem szólt semmit, csak leült vele szemben a fotelbe, felvonta a szemöldökét, és várta, hogy a férfi folytassa.
– Van valakim – közölte András nyugodt, szinte tárgyilagos hangon.
Esztert nem érte váratlanul a mondat. Valahol mélyen már régóta érezte, hogy valami nincs rendben.
– Válni akarsz? – kérdezte azonnal, mintha előre tudná a választ.
– Viktóriának hívják. Gyereket vár.
– Gratulálok – préselte ki magából Eszter, miközben minden erejével visszatartotta a torkára toluló keserű szavakat. – Akkor végre megkapod, amire annyira vágytál. Lesz törvényes örökösöd. Reméljük, ezúttal minden úgy alakul, ahogy szeretnéd – tette hozzá metszően udvarias hangon.
Eszter nem lehetett anya. Ez a fájdalmas tény már nemegyszer szétfeszítette a házasságukat. András alapvetően rendes embernek látszott, és Eszter sokáig úgy gondolta, szerencsés, amiért egy intelligens, figyelmes férfiba szeretett bele. Kívülről sokan irigyelték őket. Senki nem sejtette, milyen sebek rejtőznek a mutatós felszín alatt.
– El kell menned innen – folytatta András ugyanolyan higgadtan. – Egyedül vagy, gyerek nélkül. Nincs szükséged ekkora lakásra. Add át nekem és a gyereknek.
– Meg a szeretődnek – jegyezte meg Eszter fojtott hangon.
– Viktóriának – javította ki András, és a felesége szemébe nézett, mintha választ várna.
Eszter arcán ekkor végigcsordultak az első könnyek. Annyira szerette volna megajándékozni azt a férfit, akit valaha szinte esztelenül imádott, egy kisbabával. Vagy kettővel. Akár hárommal. De az orvosok kegyetlen ítélete minden reményt elvett tőle.
– Nem én választottam, hogy meddő legyek! – tört ki belőle, miközben felpattant, és dühösen letörölte a könnyeit.
– Tudtad, hogy ez egyszer be fog következni – vágta rá András, és a hangja már emelkedni kezdett. – Saját gyereket akarok.
Sajátot. Nem örökbe fogadottat. Eszter pontosan értette, mire gondol. Eszébe jutott, milyen gyengédséggel foglalkozott András Márkkal. A férfi imádta a gyerekeket. Csak éppen neki nem született egy sem.
– Tehát válás – mondta Eszter, alig bírva visszanyelni a zokogást.
– Igen. De előbb ki kell költöznöd ebből a lakásból – ismételte meg András minden látható megrendülés nélkül.
– Mikor? – kérdezte halkan a nő, a padlóra szegezve a tekintetét.
– Akár azonnal – vont vállat a férfi. – Átmehetsz a garzonba.
A földszinti kis lakást Eszter sosem szerette. Az ablakai előtt járda húzódott, ezért a függönyöket állandóan behúzva kellett tartani. Mégis ott töltötték házasságuk első három évét, mielőtt sikerült nagyobb otthonba költözniük. Azóta a garzon üresen állt.
„Persze. Sejtettem én. Csak nem akartam elhinni” – gondolta Eszter, miközben a hálószobába ment. Belül minden porcikája sajgott. „Gyerekek… Mintha én tehetnék róla…” A saját tehetetlensége, a testének árulása olyan élesen hasított belé, hogy szinte levegőt sem kapott. „Miért éppen velem történt ez?” – kérdezte magától, miközben előhúzta a bőröndöt. „Nekik kell a tágas lakás, nekem meg jó lesz a garzon. Hát persze. Milyen egyszerű…”
Nagyjából húsz perc múlva Eszter kilépett a hálóból. Az arca már száraz volt, egyetlen könnycsepp sem látszott rajta. Nem nézett Andrásra. Nem akarta látni. Csak halkan odavetette:
– A többi holmimért majd később visszajövök.
Az előszobában még hozzátette:
– Akkor, amikor ti nem lesztek itt.
– Segítsek? – lépett felé András kelletlen mozdulattal.
– Egyedül is boldogulok – felelte élesen.
Hét év házasság. Ennyi maradt belőle: egy bőrönd, néhány odavetett mondat és a tudat, hogy vége. „Talán majd boldog lesz azzal a…” Eszter nem volt hajlandó kimondani a nő nevét. „Azzal a szeretővel.” Keserű mosoly rándult az ajkára, amikor kilépett abból a lakásból, amelyet egykor az otthonának hitt.
A ház előtt hideg szél csapott az arcába. Odament az autójához, felnyitotta a csomagtartót, és szinte bedobta a bőröndöt.
Amikor beült a volán mögé, észrevette, hogy reszketnek az ujjai. A következő pillanatban újra eleredtek a könnyei.
– Nem az én hibám – suttogta fuldokolva. – Nem én tehetek róla…
A gondolatai kusza örvényként kavarogtak. Tegnap még úgy hitte, az élete valamennyire rendben van. Ma pedig minden darabokra hullott. András, a férje, akit szeretett, minden bocsánatkérés nélkül, szinte közönyösen tette ki az otthonából.
– És ki miatt? Egy szerető miatt! – markolta meg görcsösen a kormányt. – Korábban nem merted kimondani, igaz? Tudtad, hogy nemet mondanék. Most viszont terhes… Hát legyen. Legyetek boldogok… Bár abból, ahogyan a lakás dolgát elintézted, erősen kétlem, hogy ebből tartós boldogság lesz.