– Két napod maradt – mondta Dóra. – Hétfőig. Kérdezd meg tőle, mit enne szívesen. Nézz recepteket a neten. Hívd fel a barátnőit, ha kell. De hétfőtől te felelsz a konyháért.
Ezzel kiment, Gábort pedig magára hagyta az asztalnál. A férfi egy darabig csak ült mozdulatlanul, a falat bámulva, és próbálta felfogni, mi is történt az imént. Egyre világosabbá vált számára, hogy az a „zseniális” elképzelése, amelyben a felesége és az anyja békésen megférnek egymás mellett, ő pedig legfeljebb néha közbeszól és megdicséri a vacsorát, látványosan összeomlott. Nem is csendben dőlt össze, hanem akkora robajjal, hogy szinte visszhangzott tőle az egész lakás, és arra kényszerítette, hogy végiggondolja az elmúlt két hónap minden részletét.
Annyira belemerült a munkájába, annyira természetesnek vette, hogy otthon minden készen várja, hogy észre sem vette: a saját lakásában lassan kívülállóvá vált. Feltűnt neki egyáltalán, hogy Dóra lefogyott? Hogy ritkábban nevet? Hogy esténként órákon át a konyhában ül, recepteket böngész, jegyzetel, és azon töri a fejét, mivel tudna megfelelni az anyósának? Nem. Nem tűnt fel. Hiszen neki projektje volt, határidői, főnöke, megbeszélései.
Most viszont kiderült, hogy Dórának is van élete. Neki is van munkája, vannak tervei, vágyai, saját céljai. És többé nem hajlandó mindezt félretenni egy olyan ember szeszélyei miatt, aki még csak figyelembe sem veszi őt.
A folyosó felől léptek zaja hallatszott. Erzsébet minden bizonnyal felébredt a szóváltásra, és kijött megnézni, mi történik. Gábor összerezzent. Már előre érezte, hogy újabb vihar közeledik.
– Kisfiam, mi ez a nagy hangzavar? – kérdezte Erzsébet, amikor belépett a konyhába abban a selyemköntösben, amelyet egyébként Dórától kapott a születésnapjára. – Valami kiabálást hallottam.
Gábor felemelte a fejét, és az anyjára nézett. A reggeli fényben Erzsébet kipihentnek, ápoltnak, szinte üdének látszott, mintha az elmúlt két hónapnyi panaszkodásnak és elégedetlenkedésnek nyoma sem lett volna. A haja szépen be volt igazítva, az arcán finom smink ült. Mindig ügyelt a külsejére, még otthon is.
– Semmi különös, anya – felelte Gábor erőltetett nyugalommal. – Csak Dóra mostantól teljes munkaidőben fog dolgozni, úgyhogy hétfőtől én főzök.
– Te? – Erzsébet szemöldöke magasra szaladt. Olyan őszinte döbbenet ült ki az arcára, mintha a fia azt közölte volna vele, hogy átúszik az óceánon. – Kisfiam, te nem is tudsz főzni. Hogy képzeled ezt? És én mit fogok enni? Most már nincs, aki gondoskodjon rólam?
– Anya – Gábor érezte, hogy lassan lüktetni kezd a halántéka. – Megtanulom. Dóra majd segít. Mármint esténként.
– Esténként? – Erzsébet hangja egy oktávval feljebb csúszott. – Vagyis én egész nap éhezzek estig? És a reggeli? Az ebéd? Kisfiam, magadnál vagy?
Leült az egyik székre, és az arcára kiült az a sértett, megbántott kifejezés, amelyet Gábor gyerekkora óta jól ismert. Ez a tekintet rendszerint azt jelentette, hogy hamarosan következik a rábeszélés, a lelkiismeret-furdalás keltése, és talán néhány könnycsepp is.
– Anya – próbálta óvatosan, békítő hangon folytatni –, mások is megoldják valahogy. Főznek maguknak. Sok idősebb ember…
– Idősebbnek nevezel? – vágott közbe Erzsébet, és a szemében valóban megcsillant a könny. – Egész életemben etettelek, neveltelek, miattad hiányoztam a munkából, amikor beteg voltál. Most meg öregasszonynak titulálsz, és még enni sem akarsz adni nekem?
– Nem mondtam, hogy öregasszony vagy – Gábor megdörzsölte a halántékát, hogy visszaszorítsa a közelgő fejfájást. – Csak azt próbálom elmagyarázni, hogy te is el tudnád készíteni magadnak…
– Magamnak? – Erzsébet felpattant. – Tehát most már főzzek magamra a saját fiam házában? Hát idáig jutottunk. Meghívtatok vendégségbe, most meg szabadulnátok tőlem.
Azzal kiviharzott a konyhából, és becsapta maga mögött az ajtót. Gábor ott maradt egyedül, és úgy érezte, a lakás falai, amelyek néhány hónapja még biztonságot, szeretetet és nyugalmat jelentettek, lassan összezáródnak körülötte, mint egy ketrec.
A hálószoba felől is ajtócsukódás hallatszott. Most már Dóra sem akart senkit látni.
Gábor teljes magányban ült a konyhában. Nézte a mosogatóban tornyosuló edényeket, a félig megivott reggeli kávéscsészét, és azon töprengett, hogyan sikerült ennyire elrontania mindent.
Este, amikor a lakásban végre elcsendesedtek az indulatok, mégis rászánta magát, hogy beszéljen Dórával. A felesége az ágyon ült, papírokat rendezgetett; valószínűleg az új munkarendjére készült.
– Dóra – szólította meg halkan Gábor, miközben leült mellé. – Beszélhetnénk?
– Én már elmondtam, amit akartam – válaszolta a nő anélkül, hogy felnézett volna. – Ha azért jöttél, hogy rávegyél, gondoljam meg magam, akkor feleslegesen próbálkozol.
– Nem – mondta Gábor, aztán vett egy nagy levegőt. – Bocsánatot szeretnék kérni.
Dóra erre felpillantott. Meglepődött. Gábor ritkán kért elnézést. Nem azért, mert mindig tévedhetetlennek hitte magát, hanem mert nehezen ismerte be, ha hibázott.
– Igazad volt – folytatta a férfi. – Én rángattalak bele ebbe az egészbe, anélkül hogy megkérdeztelek volna. Azt gondoltam, hogy mivel nő vagy, majd… majd megoldod.
– Gábor – sóhajtott Dóra fáradtan –, a nők is emberek. Nem születünk beépített funkcióval arra, hogy mások szüleit kiszolgáljuk.
– Tudom – bólintott. – Vagyis most már tudom. Egyszerűen nem gondoltam bele. Buta voltam. Gyerekes. Szégyellem magam.
Dóra hosszasan fürkészte az arcát, mintha azt próbálná eldönteni, valóban őszinte-e. Gábor tekintetében most tényleg megbánás volt, nem csupán az a kényszeredett bűnbánat, amellyel az ember megpróbálja lecsillapítani a másik haragját.
– Tudod – mondta végül Dóra –, nekem nem elsősorban bocsánatkérésre van szükségem. Hanem arra, hogy megérts valamit.
– Mit?
– Azt, hogy nem vagyok a cseléded – Dóra letette a papírokat, és teljes testével felé fordult. – És az édesanyád cselédje sem vagyok. A feleséged vagyok. A társad. Az az ember, akivel egyszer úgy döntöttél, hogy közös életet építesz. Ez azt jelenti, hogy a terheket is megosztjuk. Az anyáddal kapcsolatos feladatokat is.
– Megosztjuk – mondta Gábor. – Értem. Hétfőtől én főzök.
– Te nem tudsz főzni – jegyezte meg Dóra, és a hangjában hosszú idő óta először felbukkant valami halvány mosolyféle.
– Megtanulok – jelentette ki Gábor kihívóan, bár belül összeszorult a gyomra a félelemtől.
Dóra megrázta a fejét, aztán mégis elmosolyodott. Halványan, fáradtan, de valódi mosollyal.
– Rendben – mondta, és felállt, hogy a szekrényhez menjen. – Akkor holnaptól elkezdjük a kiképzésedet. Megmutatom az alapokat. De jegyezd meg: hétfőtől dolgozom. Úgyhogy figyelj, és írj le mindent.
– Leírni? – Gábor meghökkent. – Azt hittem, elég lesz, ha nézem.
– Gábor, két nap alatt akarsz megtanulni főzni? – Dóra elővett egy füzetet és egy tollat. – Akkor írni fogsz. Részletesen. Különben hétfő este hazajövök, te pedig kétségbeesett arccal állsz majd a tűzhely mellett, miközben a húspogácsák szénné égnek.
Szigorúan beszélt, de a szemében már nem volt ott az a reggeli keserűség és reménytelenség. Inkább elszántság látszott rajta. És talán egy egészen enyhe káröröm is: mintha előre élvezné, hogy Gábor végre saját bőrén tapasztalja meg mindazt, amivel ő az elmúlt két hónapban nap mint nap szembesült.
Gábor átvette a tollat, és nagyot sóhajtott. Hosszú éjszaka elé néztek.
– Anya, ezt a borscsot nem lehet húsz perc alatt megfőzni! – Gábor hangja betöltötte az egész konyhát, még a működő páraelszívó zúgását is túlharsogta.
Erzsébet az ajtóban állt karba tett kézzel, és úgy nézett a fiára, mintha az éppen bevallotta volna, hogy nem tudja a szorzótáblát. A pulton teljes zűrzavar uralkodott: a kockákra vágott cékla mellett ott hevert a még meg sem pucolt hagyma, a fazékban forrni készülő víz fenyegetően bugyborékolt, a tűzhelyen pedig füstölgött egy serpenyő, amelyben valaha gomba volt, mostanra viszont valami meghatározhatatlan, sötét massza maradt belőle.
– Kisfiam – szólalt meg Erzsébet olyan hangon, mint egy türelmes óvónő –, az én koromban az ember nem élhet készételeken. Nekem rendes, házi borscs kell. Olyan, amilyet én is készítettem neked.
– Te engem sosem tanítottál meg főzni, anya – Gábor a kézfejével letörölte izzadt homlokát, közben egy lisztes csíkot húzva a bőrére. – Mindig te főztél, én pedig csak megettem.
Erzsébet összeszorította az ajkát. Ezt a mozdulatot mindig akkor tette, amikor mondani akart valamit, de visszafogta magát. Azóta, hogy megtörtént az a bizonyos beszélgetés, már három nap telt el, és ezalatt gyakran kellett visszanyelnie a szavait. Nem volt könnyű. Sem neki, sem a fiának.
A hétfő reggel azzal indult, hogy Gábor hatkor kelt. Már arra sem emlékezett, mikor látta utoljára a hajnalt. Máskor Dóra készítette a reggelit, ő pedig legfeljebb tizenöt perccel indulás előtt mászott ki az ágyból. Most viszont pizsamanadrágban állt a tűzhely előtt, és tanácstalanul nézte az alapanyagokat, amelyeket a felesége előző este gondosan kikészített neki.
– Zabkása? – kérdezte Erzsébet, amikor a fia büszkén letette elé a tányért. – Reggelire? Kisfiam, én nem eszem zabkását. Rosszat tesz a gyomromnak.
– De Dóra azt mondta, ettél már zabkását – bizonytalanodott el Gábor.
– Dóra sok mindent mond – tolta félre Erzsébet a tányért. – Csinálj nekem inkább tojásrántottát paradicsommal. De a paradicsomot apróra vágd, és a sárgája maradjon lágy, csak ne folyjon szét.
Gábor sóhajtott, és visszafordult a tűzhelyhez. Az első adag odaégett, mert közben felhívta a főnöke, aki ragaszkodott hozzá, hogy tíz óráig küldje át a jelentést. A második túl nyers lett: a sárgája szétfolyt, Erzsébet pedig „elfogadhatatlan rendetlenségnek” nevezte. A harmadik végre megfelelt neki, de addigra eltelt egy teljes óra, Gábor elkésett a reggeli megbeszélésről, és a hangulata menthetetlenül elromlott.