– Legalább a mosatlant elintézhetnéd – jegyezte meg az anyja, amikor Gábor már félig magára kapta az ingét, és szinte rohant kifelé a lakásból. – Csak nem gondolod, hogy én fogok itt mindent eltakarítani utánad?
– Anya, késésben vagyok! – szólt vissza a folyosóról, miközben a cipőjét próbálta felrángatni.
– És én? Velem mi lesz?
Erre már nem felelt. Kivágódott az ajtón, aztán túl erősen csapta be maga mögött, és amíg az irodáig ért, végig ugyanaz a kellemetlen érzés mardosta. Bűntudata volt. Közben dühös is volt. Aztán amiatt is bűntudata támadt, hogy egyáltalán haragszik.
A munkahelyén sem várt rá nyugalom. Valóságos káosz fogadta. A projektet, amelyet az előző héten adott le, visszadobták javításra, mert az ügyfél időközben meggondolta magát, és gyakorlatilag mindent másképp akart. Gábor a monitor előtt ült, a főnöke levelét nézte, amelynek tárgyában ott virított a „Sürgős!” felirat, de a gondolatai újra és újra hazakanyarodtak. Otthon ott van Erzsébet, aki ebédet vár. De milyen ebédet? Ezt elfelejtette megkérdezni. A húst sem vette ki a fagyasztóból. És persze azt a sajtot sem vette meg, amelyet az anyja „rendes sajtnak” nevezett, szemben azzal az ömlesztett „szörnyűséggel”, amit szerinte csak végszükség esetén lehetett ember elé tenni.
Ebédszünetben felhívta Dórát.
– Na, hogy bírod? – kérdezte a felesége, és Gábor tisztán kihallotta a hangjából a mosolyt. Nem kárörvendő mosoly volt, inkább kíváncsi. Olyan, mintha Dóra egy kísérletet figyelne, amelynek a végeredményét már jó előre ismeri.
– Borzalmasan – vallotta be Gábor. – Nem érek utol semmit. Nem tudok főzni. Fogalmam sincs, mit akar. Azt mondja, rendes házi levest kér. De nekem ez semmit nem mond. Mi az, hogy rendes házi leves?
– Azt jelenti, hogy olyannak kell lennie, mint amilyet ő főzött magának régen – magyarázta Dóra türelmesen. – A zöldség legyen apróra vágva, de ne péppé főzve. A leve legyen tiszta, de közben tartalmas. Babérlevél legyen benne, de tálalás előtt ki kell venni, mert a tányérban már ki nem állhatja.
– Te ezt honnan tudod ilyen pontosan? – Gábor úgy érezte magát, mint egy elsős kisdiák, akit még az ábécé is megizzaszt, de máris elé teszik a Háború és békét, hogy olvassa fel hibátlanul.
– Két hónapon át ezt hallgattam nap mint nap – felelte Dóra nyugodtan. – Kóstoltam, újrafőztem, megint kóstoltam, megint változtattam rajta. Anyádnak nagyon határozott elképzelései vannak. Csak meg kell tanulni kihallani, mit akar.
– És most mit csináljak? – Gábor hangja már majdnem könyörgőre váltott. – Nem tudok hazamenni, nincs időm főzni. Rendeljek neki valamit?
– Megpróbálhatod – mondta Dóra, de a hangjában ott bujkált a kétely. – Csak nem biztos, hogy örülni fog neki. Amikor egyszer felvetettem, hogy rendeljünk pizzát, közölte, hogy az én házamban közétkeztetéssel akarják etetni.
Gábor végül egy olyan étteremből rendelt ebédet, amelyet Erzsébet korábban egyszer megdicsért. Amint a futár megérkezett az étellel, az anyja telefonált, és azonnal kitört a botrány.
– Mondd csak, kisfiam, te ezt komolyan gondoltad? – Erzsébet hangja remegett a felháborodástól. – A saját anyádat készétellel eteted? Mintha valami menzán lennék? Ezért neveltelek? Hogy dobozból származó félkész vacakkal tömj?
– Anya, ez nem félkész étel, hanem éttermi ebéd – válaszolta Gábor kimerülten. Az irodájában ült, és közben behúzta maga mögött az ajtót, hogy a kollégái ne hallják a beszélgetést.
– És én honnan tudjam, mit tettek bele? – háborgott tovább az anyja. – Lehet, hogy a mosatlan kezükkel nyúltak hozzá. Vagy ki tudja, mivel. Én házi kosztot szeretnék! Rendes alapanyagból! Olyat, amit a fiam készít az anyjának!
– Este főzök valamit – adta meg magát Gábor.
– Este én már lefekszem. Nekem délben kell ennem, nem bírom üres gyomorral estig.
– Anya, én dolgozom.
– És Dóra? Most már ő is dolgozik, hát akkor főzzön a munkahelyéről. Nem kérek én lehetetlent.
– Dóra este hét körül ér haza – magyarázta Gábor, igyekezve higgadt maradni, noha a türelme már hajszálon függött. – Nem tud délre ebédet főzni, ha hétkor lép be az ajtón. Ez nem varázslat.
– Ó, hát már varázslat kell hozzá – horkant fel Erzsébet. – Régebben, amikor nem dolgozott, valahogy mégis megoldotta. Reggelire is, ebédre is, vacsorára is volt valami.
– Régebben félállásban volt – emlékeztette Gábor. – Most teljes munkaidőben dolgozik.
– És ugyan ki akadályozta meg abban, hogy továbbra is félállásban maradjon? – kérdezte az anyja sértődött hangon. – Ennyire nehezére esett volna?
Gábor nem talált rá megfelelő választ. Pontosan tudta, ha tovább folytatja ezt a beszélgetést, olyan mondat csúszik ki a száján, amelyet később megbán. Ezért gyorsan arra hivatkozott, hogy értekezletre kell mennie, és megszakította a hívást.
Amikor este hazaért, Erzsébetet a konyhában találta. Egy bögrében leveskockából készült zavaros levet melegített magának, mert ahogy mondta, „nem tudott tovább várni”.
– Nézd csak meg, hová jutottunk – mutatta felé a bögrét, amelyben fakó, opálos folyadék lötyögött. – Az ember anyja leveskockás löttyöt iszik, mint valami hajléktalan.
– Anya, készíthettél volna magadnak valami normálisat – mondta Gábor fáradtan, miközben levette a zakóját, és feltűrte az inge ujját. – Tudsz főzni.
– Akkor minek költöztem ide hozzátok? – vágott vissza Erzsébet. – Én azt hittem, itt majd gondoskodnak rólam. Ehhez képest úgy tűnik, nekem kell magamról gondoskodnom.
– És az elmúlt két hónapban ki gondoskodott rólad? – szakadt ki Gáborból. – Dóra? Aki hatkor kelt, hogy reggelit csináljon neked, aztán munka után sietett haza, hogy vacsorát főzzön?
– Dóra a menyem – jelentette ki Erzsébet élesen. – Ez a kötelessége.
– Ez senkinek sem kötelessége, anya – Gábor leroskadt egy székre, és úgy érezte, a hosszú nap teljes súlya egyszerre nehezedik rá. – Segítség volt. Amit most már nem kapsz meg tőle. Most nekem kell valahogy boldogulnom.
Felállt, kivett a hűtőből egy csirkét meg néhány zöldséget, és nekilátott a levesnek. A keze remegett a fáradtságtól és attól a bosszúságtól, amelyet alig tudott visszatartani. A répát túl nagy darabokra vágta, a hagymát meg szinte pépesre aprította. A borsról teljesen megfeledkezett, a levet pedig elsózta. Mégis, este nyolcra valahogy elkészült a leves.
– Lehet enni – mondta, és letette a tányért az anyja elé.
Erzsébet belekóstolt, azonnal fintorgott, aztán eltolta magától a tányért.
– Kisfiam – szólalt meg olyan hangon, hogy Gábornak összeszorult a mellkasa –, ezt a levest nem lehet megenni. Túl sós, a zöldségek szétfőttek, és valahonnan babérlevél is került bele, pedig én megmondtam, hogy azt nem kérek.
– Anya, hulla fáradt vagyok – felelte Gábor egyszerűen, és érezte, hogy belülről valami kétségbeesett hullám emelkedik benne. – Azt csináltam, amire képes voltam. Ha nem ízlik, kérlek, főzz magadnak.
– Ki akarsz küldeni a konyhába? – remegett meg Erzsébet hangja.
– Nem küldelek sehová. Csak felajánlottam egy lehetőséget.
– Vagyis ki akarsz küldeni.
Felállt, és bevonult a nappaliba, a tányér levest pedig otthagyta az asztalon kihűlni. Gábor még pár percig mozdulatlanul ült, és nézte azt a szerencsétlen tányért. Aztán lassan, gépiesen maga elé húzta, és megette a levest. Egyrészt sajnálta volna kidobni. Másrészt ebben a pillanatban értette meg igazán, hogyan érezhette magát Dóra az elmúlt két hónap minden egyes napján.
Dóra csak este tíz után ért haza. Bent maradt a munkahelyén, mert a másnapi előadásához készítette elő az anyagokat. Amikor belépett, Gábor a konyhában ült, és üres tekintettel bámulta a falat.
– Te miért nem alszol még? – kérdezte Dóra, miközben letette a táskáját a földre.
– Gondolkodom – válaszolta Gábor. – Azon, mennyire tévedtem.
Dóra nem szólt közbe. Leült vele szemben, és csendben várta, hogy folytassa.
– Azt hittem, háztartást vezetni könnyű – mondta Gábor, továbbra is a falat nézve. – Azt hittem, a főzés semmiség. Az ember rászán egy órát, és mindenki jóllakik.
– És? – kérdezte halkan Dóra.
– És ma három órát szenvedtem egy levessel, amit végül nem lehetett megenni – keserűen elnevette magát. – Anyám hozzá sem nyúlt. Én ettem meg.
– Akkor még nem próbáltad elkészíteni a kedvenc káposztás táskáját – jegyezte meg Dóra csendesen. – A tésztát tejjel kell bedagasztani, aztán két órát várni, míg megkel. Utána ki kell nyújtani, megtölteni, formázni, majd pontos hőfokon sütni. De a sütő nem lehet túl forró, mert akkor vastag lesz a héja. A káposztát külön kell párolni paradicsompürével, viszont nem szabad túlfőzni, mert roppanósnak kell maradnia.
Gábor rémülten nézett rá.
– Ezt mind honnan tudod?
– Két hónapig próbáltam megfelelni az anyádnak – mondta Dóra minden indulat nélkül. – Rengeteg receptet kipróbáltam, fórumokat olvastam, videókat néztem, újabb és újabb módszereket kerestem. És még így is minden nap kaptam valami kritikát.
– Sajnálom – mondta Gábor halkan. – Tényleg nagyon sajnálom.
– Ezt már hallottam – legyintett Dóra fáradtan. – De most legalább a saját bőrödön tapasztaltad meg, miről beszéltem. Pontosan ezt akartam elérni.
– Azt akartad, hogy kínlódjak?
– Azt akartam, hogy megértsd – javította ki Dóra. – Az együttérzés sokszor csak akkor érkezik meg, amikor az ember maga is átéli ugyanazt. Te nem tudtad elképzelni, nekem milyen volt, mert soha nem csináltad végig. Most már el tudod képzelni.
Felállt, lehajolt hozzá, megcsókolta a feje búbját, aztán bement zuhanyozni. Gábor egyedül maradt a gondolataival. A mosatlan edényeket nézte, és arra gondolt, hogy holnap minden elölről kezdődik. Aztán holnapután is. Egy hét múlva is. Dóra pedig ezt két teljes hónapon keresztül csinálta.
Másnap reggel újabb jelenet robbant ki, ezúttal megint a nem megfelelően elkészített tojás miatt. Gábor azonban hirtelen maga előtt látta Dóra arcát, azt a kifejezést, amellyel a felesége nap mint nap végighallgatta Erzsébet kifogásait. És hosszú idő óta először nem dühödött fel, nem sértődött meg, és nem akart elmenekülni. Csak állt, nézte, ahogy az anyja hadonászva bizonygatja, hogy a paradicsomot sokkal vékonyabbra kellett volna szeletelni, és közben érezte, hogy odabent valami lassan átrendeződik benne.
– Anya – szakította félbe végül a mondat közepén. – Beszéljük meg.
– Mit? – Erzsébet meglepetten elhallgatott.
– Nem tudok úgy főzni, ahogyan te szeretnéd – mondta Gábor egyenesen. – Tanulom, de egyelőre nagyon rosszul megy.