– És anyám? – kérdezte Gábor.
Úgy meredt a feleségére, mintha Dóra az imént azt vetette volna fel, hogy adják el a lakást, és költözzenek ki valami isten háta mögötti erdőszélre. A tekintetében értetlenség ült, és mellette ott vibrált az a jól ismert, tompa ingerültség is, amely mindig előbújt belőle, valahányszor az édesanyja került szóba.
Dóra az ablak mellett állt, karját összefonta a mellkasa előtt. Az arcán higgadt, de megmásíthatatlan elszántság látszott. Gábor hét év házasság alatt pontosan megtanulta: amikor a felesége így néz, akkor a vita már szinte eldőlt. Most azonban úgy érezte, ezt a csatát nem engedheti el.
– Gábor, ezt már százszor átbeszéltük – szólalt meg Dóra csendesen, mégis olyan keménységgel, mint egy tanár, aki a legegyszerűbb igazságot próbálja megértetni egy makacs diákkal. – Anyád két hónapja költözött hozzánk. Két hónapja én főzök neki naponta háromszor. Két hónapja hallgatom, hogy a leves sótlan, a fasírt túl szárazra sült, a kompót pedig nem elég édes.
– Csak hozzászokott bizonyos ízekhez – próbálta Gábor tompítani a helyzet élét, bár nagyon is tisztában volt vele, milyen szeszélyes tud lenni az anyja. – Tudod jól, sokáig élt egyedül, kialakultak a maga szokásai…
– A maga szokásai? – Dóra hirtelen felé fordult, a szeme megvillant. – Gábor, tegnap az anyád háromszor süttette újra velem a tükörtojást. Először azért, mert szerinte túl folyós volt a sárgája, aztán meg azért, mert túl kemény lett. Háromszor! Ott álltam a tűzhely mellett, és kis híján elsírtam magam.
Gábor bűntudatosan lesütötte a szemét. Tudott az esetről. Az anyja este maga mesélte el neki, hozzátéve: „A te Dórád egyáltalán nem tud főzni, kisfiam. Nem is értem, hogyan bírod mellette.” Gábor akkor is hallgatott, ahogy mindig hallgatni szokott, amikor az anyja a feleségét bírálta. Ez volt az ő régi, kényelmes fegyvere: a némaság. Csakhogy ugyanebből lett a házasságuk egyik legnagyobb ellensége is.
– És ez még csak a lista eleje – folytatta Dóra, miközben fel-alá járkált a konyhában, amely két hónap alatt a kedvenc helyéből állandó készenléti zónává változott. – Nem eszi meg a levest kaporral, csak petrezselyemmel. Halat csak akkor hajlandó enni, ha egyetlen szálka sincs benne. A teát nem issza cukorral, de cukor nélkül sem jó neki, mert külön csipkebogyófőzetet kell készíteni. Tegnap pedig kijelentette, hogy a krumplipüré „nem az igazi”, és hogy a régi magyar menzákon is jobban csinálták.
– De hát mégiscsak idős asszony – vetette közbe Gábor, újabb kísérletet téve az anyja védelmére, miközben maga is érezte, hogy az érvei sorra szétporladnak.
– Az anyád hatvankét éves – vágta rá Dóra. – Teljesen egészséges, élénk, tele van energiával. Reggelente tornázik, sétálni jár, hétvégén pedig teniszezik a barátnőivel. Nem magatehetetlen öreg néni, akit éjjel-nappal ápolni kell.
Ez igaz volt, és Gábor nem is tudta volna tagadni. Erzsébet erős akaratú, lendületes nő volt, aki egész életében szeretett irányítani, és hatvankét évesen is jobb formában volt, mint sok harmincas. Éppen ezért határozta el egy ponton, hogy egyedül élni „unalmas”, és itt az ideje beköltözni a fiához meg a menyéhez, hogy „segítsen a háztartásban és az unokák körül”, ahogy akkor fogalmazott. Unokák persze egyelőre nem voltak. Gábor és Dóra tervezték ugyan, de mindig halogatták, most pedig Dóra számára ez az egész már szinte elképzelhetetlennek tűnt. Hogyan vállaljon az ember gyereket, amikor már most egy hatvankét éves, hisztis „gyereket” nevel?
– Tudod, mennyit dolgozom – próbálta Gábor más irányba terelni a beszélgetést. – Ott a projekt, a határidők, a főnököm állandóan a nyakamban liheg. Nem tudom magamra venni ekkora mennyiségben a főzést is.
– És ki kérte, hogy őt én főzzem körbe? – Dóra megállt vele szemben, és egyenesen a szemébe nézett. – Te hívtad ide anyádat, anélkül, hogy engem megkérdeztél volna. Te győzted meg arról, hogy nálunk jó és kényelmes lesz neki. Te ígértél neki gondoskodást és figyelmet.
– Azt hittem, együtt megoldjuk – mondta Gábor, és bár igyekezett palástolni, a hangjából kihallatszott a bűntudat.
– Az „együtt” itt a legfontosabb szó – felelte Dóra. Odalépett az asztalhoz, leült a férjével szemben, és a tenyerét a lapjára fektette. – Az elmúlt két hónapban a te segítséged abból állt, hogy megmelegítetted magadnak a vacsorát, és néha elmostad a saját tányérodat. Nem te találgattad, mit enne szívesen. Nem te hallgattad a kifogásait. Nem te csináltad újra ugyanazt az ételt háromszor. Hanem én.
Gábor szólni akart, de a mondat a torkán akadt. Dórának igaza volt. Legbelül ő is pontosan tudta, hogy az anyjával kapcsolatos összes teher és figyelem Dórára csúszott át. Valahol kényelmesen azt feltételezte, hogy mivel a felesége nő, majd boldogul. Mintha ez ilyen egyszerű lenne: ő is nő, anya is nő, majd csak megtalálják a közös hangot. Csakhogy nem találták meg. És Gábor most először érezte meg igazán, milyen mélyre futott a repedés kettejük között.
– Tudod – dőlt hátra Dóra a széken –, még mindig emlékszem arra az estére, amikor felhívtál a munkahelyedről, és közölted: „Anya hozzánk költözik, már mindent elintéztem.” Teljesen ledöbbentem. Nem beszéltük meg, nem terveztük el. Egyszerűen kész tények elé állítottál.
– Akkor hirtelen kellett dönteni – emlékeztette Gábor. – Beázott a lakása, muszáj volt valahol laknia.
– Hirtelen? – Dóra keserűen felnevetett, és ebben a rövid nevetésben annyi fájdalom volt, hogy Gábor beleremegett. – Gábor, a lakása két hét alatt rendbe jött. Két. Hét. Ő viszont két hónapja itt van, és abból, amit mondogat, nagyon úgy tűnik, esze ágában sincs elmenni.
Gábor nem válaszolt. Erzsébet valóban nem egyszer elejtette már, hogy az ő lakása „túl nagy és túl magányos”, és mennyivel ésszerűbb volna kiadni, miközben ő a fiával él. Gábor ezeket a megjegyzéseket rendre elviccelte, Dórának azonban egyáltalán nem volt kedve nevetni rajtuk.
– Elfáradtam – mondta Dóra, és a hangjában most először jelent meg valami kétségbeeséshez hasonló. – Félállásban tanítok az egyetemen, három szakkört vezetek az iskolában, itthon pedig még át kell alakulnom az anyád személyes szakácsává. Nem alszom rendesen, állandóan ideges vagyok, és már nyugtatót szedek.
– Ezt nem mondtad – szólalt meg Gábor halkan.
– Te pedig nem kérdezted – vágta vissza Dóra. – Egyáltalán kérdeztél engem bármiről is az elmúlt két hónapban? Hogy vagyok? Mire lenne szükségem? Vagy csak az érdekelt, mi legyen vacsorára, mert anya megint válogat?
Csend ereszkedett a konyhára. Csak a falióra kattogása hallatszott, egyenletes, kérlelhetetlen ritmusban, és ettől a szünet még kényelmetlenebbé, még feszültebbé vált. Gábor az asztalon összekulcsolt kezeit nézte, és fogalma sem volt, mit felelhetne. Úgy érezte magát, mint egy rajtakapott kisfiú, akit a tanító néni rendreutasít, pedig felnőtt férfi volt, sőt szerette magát a család fejének tekinteni. Csak hát valami nagyon nem stimmelt ezzel a családfőszereppel, ha a felesége idáig jutott mellette.
– Tudod, mikor főztem utoljára olyasmit, amit én szerettem volna enni? – kérdezte hirtelen Dóra. – Egy hónapja. Lasagnét készítettem. A kedvencemet, padlizsánnal és sajttal, úgy, ahogy a nagymamám tanította. Az anyád közölte, hogy ő ezt nem eszi meg, mert ki nem állhatja a padlizsánt. Másnap bevittem az egészet a munkahelyemre, és a kollégáimmal ebédre megettük. Este pedig csirkelevest főztem neki, mert szerinte „valami könnyű vacsorára” volt szüksége.
– Akkor mégis mit akarsz? – Gábor felemelte a fejét. A tekintetében Dóra egy pillanatra mintha reményt látott volna: talán arra számított, hogy a felesége végül azt mondja, semmi baj, majd kibírja, majd tovább tűr.
De Dóra nem ezt mondta.
– Pontosan azt akarom, amit már az elején közöltem – húzta ki magát, és a hangja acélossá vált. – Elmegyek dolgozni. Teljes állásban. Heti öt napban. Az egyetemen felajánlottak egy státuszt, én pedig elfogadtam.
– Mikortól? – Gábor csak ennyit tudott kinyögni.
– Hétfőtől – felelte Dóra. – Holnaputántól.
Gábor gyomrában jeges rémület kezdett kavarogni. Maga elé képzelte az anyját, aki egész nap újabb és újabb kívánságokkal áll elő, ő pedig közben próbál dolgozni, főzni, figyelni, alkalmazkodni Erzsébet minden hangulatához. A gondolat ijesztőbbnek tűnt bármelyik határidőnél, sőt még a főnöke legdurvább letolásánál is.
– És anya? – megbicsaklott a hangja. – Ki lesz vele?
– Te – vont vállat Dóra. – Te hoztad ide. Te ígérted meg neki, hogy gondoskodni fogsz róla. Te mondogatod, hogy ez közös kötelességünk. Akkor most vállald a rád eső részét. Segítek, persze. Este, ha hazaérek, meg tudok főzni valamit. De nem naponta háromszor, nem első füttyentésre, és nem úgy, hogy minden apró szeszélyéhez külön alkalmazkodom.
– De én nem tudok főzni – mondta Gábor panaszosan, és hirtelen tényleg olyannak érezte magát, mint egy kisgyerek, akinek először adtak olyan feladatot, amelyhez fogalma sincs, hogyan kezdjen hozzá. – Mármint… nokedlit vagy tojást még csak-csak csinálok, talán valami egyszerűbbet is. De anya kedvenc ételei… Azt sem tudom, mit szeret igazán.
Dóra olyan arccal nézett rá, hogy Gábor pánikja csak tovább nőtt. A tekintetében egyszerre volt szánalom és kimerültség.
– Gábor, ezt most komolyan mondod? – kérdezte. – Huszonöt évet éltél az édesanyáddal, és nem tudod, mit szeret enni?
– Mindig ő főzött – mentegetőzött a férfi. – Jól főzött, háziasan. Én csak ettem, és nem gondolkodtam rajta.
– Akkor eljött az ideje, hogy végre elkezdj gondolkodni – mondta Dóra, és felállt az asztaltól.