Reggel kását főzök magamnak, este pedig a saját uborkáimból vágok salátát. Ez nem egy hatfős társaság önkiszolgáló étkezdéje.
Nekiláttam mosogatni. Forró víz, szivacs, mosogatószer. Egy tányér, aztán a következő. Az ötödiknél megállt a kezem.
Visszaengedtem a tányért a mosogatóba. Megtöröltem a kezem, és kimentem a tornácra.
A medence ott terpeszkedett a gyep közepén. Odamentem a ribizlibokorhoz, és levettem róla a törölközőt.
Akkor jutott eszembe: ez az én bokrom. Én vettem még apró csemeteként. Én óvtam, öntöztem, figyeltem, mikor erősödik meg. Én vártam, hogy végre teremjen. Most pedig valaki más nedves törölközője alatt roskadozik. Csak azért, mert én képtelen voltam kimondani azt az egyetlen szót: nem.
Egy teljes héten át ezen rágódtam. Esténként kiültem a verandára, néztem a kertet, és gondolkodtam. Nem azon, hogy rossz anyós vagyok-e. Nem is azon, hogy fösvény lennék. Hanem azon, miért hallgattam három hónapon keresztül.
Azért, mert féltem. Attól tartottam, Gábor megsértődik. Attól, hogy Eszter majd zsugorinak nevez. Attól, hogy többé nem jönnek, én pedig itt maradok egyedül, és a házban olyan csönd lesz, hogy még azt sem mondja senki: add már ide a sót.
Aztán újra végignéztem a kisárgult füvön, a megtépázott ribizlin és azon a tizenhárom tányéron. És akkor megértettem valamit. Egyszerű volt, mint egy ásó nyele.
Ők nem hozzám járnak. Hanem egy helyszínre. Egy szabadidős területre. Számukra én csak a háttérszemélyzet vagyok. A kapu, amely kinyílik. A mosogató, amely valahogy mindig tiszta lesz utána. A bokrok, amelyekre nyugodtan rá lehet dobni a vizes holmikat.
Péntek este üzenet érkezett Esztertől. Ugyanolyan hangnemben, mint máskor: „Mária néni, holnap megyünk. Négyen jönnek velem, hozunk dinnyét.”
Nem válaszoltam.
Szombat reggel hatkor keltem, ahogy mindig. Köleskását főztem. A verandán ettem meg, közben hallgattam, ahogy a rigók motoznak a kertben. Utána odamentem a kapuhoz.
Erős kapum van; még István szerelte fel, fémből, belső retesszel. Rátoltam a zárat. Meg is rángattam. Szilárdan tartott.
Aztán visszamentem a verandára, és kézbe vettem egy könyvet.
Fél tizenegykor dudaszó hallatszott a kerítés túloldaláról. Aztán még egyszer. Majd kopogtatás a kiskapun.
– Mária néni! Nyissa ki, mi vagyunk!
Eszter hangja volt. Csengő, értetlen, kissé sértődött. Pont úgy szól az ember, amikor meghúz egy kilincset, és hirtelen rájön: zárva van.
Én a verandán ültem. A könyv az ölemben feküdt, a száznyolcadik oldalon kinyitva. Nem mozdultam.
– Mária néni!
Újabb kopogás. Aztán még egy. Utána csend. Majd tompa beszéd a kerítés mögül. Több női hang egyszerre, mint egy felbolydult méhraj.
Három perc múlva megcsörrent a telefonom. Gábor hívott.
Felvettem.
– Anya, kinn vagy a háznál?
– Igen.
– Akkor miért van bezárva a kapu? Eszter telefonált, azt mondja, nem tudnak bemenni.
– Azért, mert bezártam.
Hosszú szünet következett.
– Anya, ezt most nem értem. Mi történt?
– Gábor – mondtam, és még engem is meglepett, milyen nyugodtan szólt a hangom. – Mondd meg Eszternek a következőt. A ház azok előtt áll nyitva, akik maguk után elmosogatnak, és kiviszik a szemetet. A lányos hétvégék akkor folytatódhatnak, ha a lányok megtanulnak rendet hagyni maguk után. Ennyit akartam közölni.
Néma csend lett. Csak Gábor lélegzését hallottam a vonalban.
– Anya, most komolyan? Hiszen vendégek.
– Gábor, a vendég havonta egyszer jön, és hoz egy süteményt. Ami itt minden szombaton történik, az nem vendégség. Az kihasználás. Három hónapja mosogatok a feleséged és a barátnői után. Tizenhárom tányért. Én szedem le a mások vizes törölközőit a bokraimról. Letört a ribizlim, mert fürdőruhákat szárítottak rajta. Érted ezt? Az én bokraim. Az én tányérjaim. Az én vizem. Az én időm.
– De hát ők csak elfelejtik…
– Ha valami egymás után sokszor megtörténik, az már nem felejtés. Az már megszokás, hogy majd valaki más eltakarít.
A kerítés mögött közben elcsendesedtek. Talán Eszter és a barátnői a deszkákhoz lapulva hallgatóztak. Vagy talán már visszaültek az autókba, és bekapcsolták a klímát. Nem tudtam. Őszintén szólva nem is nagyon érdekelt.
– Anya, beszélek Eszterrel.
– Beszélj. És azt is mondd meg neki, hogy nem haragszom. Elfáradtam. A kettő nem ugyanaz.
Letettem.
Negyedóra múlva motorok indultak a kerítés túloldalán. Előbb az egyik autó hajtott el, aztán a másik. Utána megint csend lett.
Ott ültem a verandán, és nem mondhatnám, hogy jó érzés volt. Reszketett a kezem, a gyomrom pedig úgy húzódott össze, mint vizsga előtt. De emellett volt bennem valami más is. Nem büszkeség. Inkább olyan érzés, mintha három hónap után végre levegőt tudtam volna venni.
Este Gábor újra telefonált. Halk volt a hangja, bűntudatos.
– Anya, beszéltem Eszterrel. Megsértődött.
– Min?
– Hát… azt mondja, szólhattál volna korábban. Azt mondja, akkor megértette volna.
– Szóltam. A tányérokról, a törölközőkről, a gyepről. Minden alkalommal azt felelte, hogy „majd legközelebb elpakolunk”.