– Aztán mégsem raktatok rendet.
– Lehet, hogy nem fogta fel, neked ez mennyire rosszul esik.
Egy darabig hallgattam. Aztán csendesen megkérdeztem:
– Gábor, neked tetszene, ha minden hétvégén beállítana hozzád öt idegen ember, a te tányérjaidból enne, a te fürdődet használná, majd maga után otthagyná a felfordulást? És utána csak annyit írnának: „majd legközelebb elpakolunk”?
Nem válaszolt.
– Na látod – mondtam. – Ezen gondolkodj el.
Eltelt egy hét. Szombat reggel volt. Felkeltem, megreggeliztem egy tányér kását, aztán kimentem a kertbe. Délre cukkinitócsnit sütöttem, jó bőven meglocsoltam tejföllel, és kiültem vele a tornácra. Egyedül ettem, miközben a fűben tücskök ciripeltek.
Senki nem jött.
A következő hétvégén sem.
Szerdán Eszter telefonált. Ő maga. Három hónap óta először nem azért, hogy bejelentse: „holnap mennénk”, hanem csak úgy.
– Mária néni, jó napot. Beszélhetnénk?
– Beszélhetünk.
Elhallgatott. Hallottam rajta, ahogy keresi a megfelelő szavakat. Eszter általában gyorsan, magabiztosan, akadozás nélkül beszélt. Most viszont óvatosan tapogatózott.
– Mária néni, szeretném elmondani, hogy én… hát… én tényleg nem gondoltam, hogy ez magának ennyire kellemetlen. Gábor elmagyarázta.
Nem szóltam közbe. Hagytam, hogy folytassa.
– Valahogy hozzászoktam, hogy itt minden magától megoldódik. Megérkezünk, pihenünk, hazamegyünk. Azt pedig, hogy utánunk valaki mosogat, összeszedi a holmikat, leszedi azokat a vizes törölközőket… erre nem gondoltam. Nem azért, mert nem érdekelt. Egyszerűen nem jutott eszembe. Bár lehet, hogy ez még rosszabb.
– Lehet – feleltem.
– Mária néni, szeretnék kimenni magához. Csak ketten Gáborral. Barátnők nélkül. Rendbe tesszük, amit kell. Tudom, hogy a gyep megsínylette, a grillsütőt sem pucoltuk ki, és az a nevetséges medence is ott áll még…
– Ott áll – mondtam. – Zöld vízzel, levelekkel az alján.
Megint csönd lett.
– Szombaton mennénk, ha maga is úgy akarja. És Mária néni… most nem fogom azt mondani, hogy „legközelebb”. Odamegyünk, és megcsináljuk.
Szombaton tíz körül érkeztek. Gábor munkásnadrágot vett fel, Eszter pedig egy régi pólóban szállt ki az autóból. Gábor leeresztette a medencét, összehajtotta, és betette a csomagtartóba.
Ebédnél a verandán ültünk. Friss káposztából főztem levest, a saját ágyásomból szedtem hozzá. Eszter némán kanalazott, nyoma sem volt a szokásos fecsegésének. Gábor is hallgatott.
Aztán Eszter letette a kanalát.
– Mária néni, kérdezhetek valamit? De kérem, őszintén válaszoljon.
– Kérdezz.
– Ha egyszer majd szeretnék kijönni a lányokkal… valamikor később… az lehetséges? De rendesen. Előre szólva, takarítással. Havonta egyszer, nem gyakrabban. És nem öten, legfeljebb ketten.
Ránéztem. Ő a tányérját bámulta.
– Lehetséges – mondtam végül. – De van egy szabály. Egyetlen egy. Egyszerű.
– Micsoda?
– A vizes törölközők a kötélre kerülnek száradni. Nem a bokrokra. A kötél a fészer mögött van kifeszítve, István verte be hozzá a kampókat. Erősek, még egy szőnyeget is elbírnának.
Eszter felemelte a tekintetét. Mintha megcsillant volna benne valami. Nem könny volt az, inkább felismerés. Olyan pillanat, amikor az ember hirtelen észrevesz valamit, ami addig végig ott volt előtte, csak sosem nézett rá igazán.
– A kötélre – ismételte. – Megértettem.
Este mentek el. A ribizlibokrokon nem lógott semmi. Egyetlen törölköző sem.
Kimentem a kertbe, végigsétáltam az ösvényen a kerítésig, aztán vissza. A feketerigók az almafán felelgettek egymásnak.
Megálltam a ribizlibokor mellett. Az én bokrom. Az én telkem. Az én szabályaim.
Három hónap után először nem kellett idegenek után tányérokat súrolnom. Nem kellett felszednem semmit, nem kellett magamban fortyognom. Csak állhattam a saját kertemben, és hallgathattam az estét.
És én álltam.
Azóta eltelt egy év és nyolc hónap. Most megint új idény kezdődik, április van. Nemrég nyitottam ki a nyaralót: kiszellőztettem a házat, megnyitottam a vizet, átnéztem az ágyásokat. A ribizli jól átvészelte a telet, még az a megsérült bokor is friss hajtásokat hozott.
Eszter tavaly nyáron háromszor jött ki a barátnőivel. Pontosan havonta egyszer, ahogy ígérte. Mindig csak ketten voltak vele, soha többen. Indulás előtt Gábor szemeteszsákkal körbejárta a telket, Eszter pedig elmosogatta a tányérokat. Nem mindet, mert néhányat megszokásból még mindig én mostam el. De a különbséget láttam.
A törölközők pedig a fészer mögötti kötélen száradtak. Minden alkalommal. Egy sem került a bokrokra.
Nem tudom, Eszter valóban megváltozott-e, vagy csupán attól tart, hogy egyszer megint bezárom előtte a kaput. Lehet, hogy egyelőre nem belátásból teszi, hanem félelemből. Hát, legyen. Talán idővel megszokja, és igazán megérti.
Vagy talán nem. Lehet, hogy jövőre minden kezdődik elölről. Lehet, hogy megint hoz öt embert meg karaokét.
De egy dolgot most már tudok, amit korábban nem. A kapumon a retesz működik. És én képes vagyok behúzni.
Önök mikor mondták volna azt, hogy elég?