A pázsitomon napoztak, a kertemből szedték a cseresznyét, és az én zuhanyzómat használták.
Gábor közben húst sütött, és olyan elégedett képet vágott, mintha minden a legnagyobb rendben volna.
Én a verandán ültem, cukkinit hámoztam, és egyetlen szót sem szóltam.
Este, amikor végre mindenki elment, körbejártam a telket. Hat koszos tányér maradt utánuk, három lábas, a parázsló faszenes sütő, amelyre senki sem locsolt vizet, meg vizes törölközők mindenfelé: kettő a kerítésen lógott, egy a ribizlibokron, egy pedig a málnán. A fűben ott éktelenkedtek a napozóágyak nyomai, olyan mélyen belenyomódva a talajba, hogy a gyep alatt kilátszott a föld. A felfújható medencét természetesen otthagyták, ahol volt.
Esztertől később üzenet érkezett: „Mária néni, nagyon köszönjük a vendéglátást! Legközelebb mindent elpakolunk, becsszó!” A végére odatett két kis jelet is: egy szívecskét és egy napocskát.
Legközelebb.
Ez a „legközelebb” egy hét múlva el is jött. Aztán újabb hét telt el, és megint. A június átcsúszott júliusba, a július pedig augusztusba. Szombatonként rendszeresen autók álltak meg a kapum előtt. Eszter már nem is telefonált előtte, legfeljebb péntek este küldött egy rövid üzenetet: „holnap megyünk”, mellé egy pálmafás emojival. Néha még ennyit sem írt.
Számolni kezdtem. Nem tudatosan, nem bosszúból. Egyszerűen csak megmaradtak bennem a számok.
Egyetlen kihagyott hétvége sem volt egész nyáron.
A vendégek száma alkalmanként három és öt között mozgott. A társaság cserélődött, de a mag mindig ugyanaz maradt: Nóra, Réka Eszter munkahelyéről, és Júlia, akiről soha nem sikerült kiderítenem, honnan került közéjük.
Az utánuk maradt rendetlenség eltakarítása másfél órától három óráig tartott.
Három óráig. Ötvennyolc éves vagyok, a derekam estére sajog az ágyások után, és mégis ott álltam a konyhában, kapargattam a rászáradt szószt egy serpenyőről, amelyet számomra idegen nők használtak.
Gábor nem jött minden alkalommal. Előfordult, hogy Eszter egyedül hozta a barátnőit, nélküle. Egyszer telefonon megkérdeztem a fiamat, miért kell ennek minden héten így lennie.
– Anya, hadd pihenjenek már egy kicsit a lányok – felelte. – Eszternek nehéz a munkahelyén, szüksége van kikapcsolódásra. Hát ezért van a nyaraló.
Ezért van a nyaraló.
Ezt a mondatot legalább ötvenszer forgattam magamban. Az én telkem. Az én tizenkét árnyi földem, az én házam, az én fáim, az én veteményesem. Az a föld, amelybe minden megtakarításomat beleöltem, amelyre a szabadságaimat áldoztam. És most kiderült, hogy mindez „ezért van”. Barátnős hétvégékhez.
Gábornak nem válaszoltam. Letettem a telefont, kimentem a kertbe, és negyven percen át gyomláltam a répát, csak hogy legyen mit csinálnom a kezemmel.
Azon a szombaton Eszter öt embert hozott magával. Két autó érkezett, belőlük táskák, hangszóró, felfújható matracok és — nem túlzok — karaokegép került elő.
A tornác mellett álltam, és néztem, ahogy Júlia a veteményesemen keresztül cipeli az összecsukható asztalt, egyenesen az ágyások között, miközben a szoknyája beleakadt a céklalevelekbe.
– Eszter – szóltam oda neki, és igyekeztem egyenletesen tartani a hangomat. – Beszélhetnék veled egy percre?
Odajött hozzám, széles mosollyal az arcán. Ez a mosoly mindig ott volt rajta: magabiztos, könnyed, olyan emberé, aki előre biztos benne, hogy úgysem mondanak neki nemet.
– Mária néni, el sem tudja képzelni, milyen hetem volt – kezdte. – Azt hittem, szétdurran a fejem. Egyszerűen muszáj egy kicsit kiengednünk a gőzt.
– Értem – mondtam. – De múltkor is rengeteg mosatlan maradt utánatok. A törölközők pedig a bokrokon lógtak.
– Jaj, ne haragudjon, Mária néni. Akkor annyira fáradtak voltunk, hogy teljesen kiment a fejünkből. Ma biztosan mindent összeszedünk. Megígérem.
Úgy mondta, mint amikor valaki odaveti: „öt perc, és kész lesz”. Gépiesen, anélkül, hogy a saját szavainak súlyát akár csak meghallaná.
Bólintottam, aztán bementem a házba. Bezártam magam mögött a szobám ajtaját, leültem az ágy szélére. Odakint hamarosan megszólalt a zene. Valaki hangosan felnevetett. Aztán víz csobbant: bemásztak a medencébe.
Ültem a szobámban, hallgattam, ahogy idegenek élnek az én földemen, és olyan érzésem volt, mintha a saját házamban toltak volna félre egy sarokba. Mint egy öreg komódot, amelyet kidobni sajnálnak, de igazából már csak útban van.
Vasárnap délben mentek el. Eszter az autó ablakából integetett. Én visszaintettem.
Aztán kimentem a telekre.
A faszenes sütőben még parázs izzott, persze senki sem öntötte le vízzel. A fűben fagylaltos papírok hevertek, három műanyag pohár és egy eldobható villa. A medence ugyanott állt, a vize zavaros volt. Az egresbokron két törölköző csüngött. A ribizlin egy harmadik, összegyűrve, víztől nehezen. Az ág alatta ívben meghajlott.
Bementem a konyhába. A mosogató tele volt. Tizenhárom tányér, négy csésze, két lábas, egy serpenyő, egy vágódeszka. Az asztalon üres ételes dobozok, morzsák és gyűrött szalvéták maradtak.
Ott álltam a konyha közepén, és csak néztem.
Tizenhárom tányér.
Én egyedül élek. Egy tányérból eszem, egy csészéből iszom, és amit használok, azt rögtön el is mosom. Az én konyhám nem arra való, hogy egy egész társaság után maradt kupacokkal legyen tele.