Azon a szombaton belülről rázártam a kaput a világra, leültem a verandára egy könyvvel, és amikor a kerítés túloldalán két autó motorja felbúgott, bennük számomra idegen asszonyokkal, nem mentem ki kinyitni. A menyem telefonált. Hallgattam, ahogy csörög, de nem vettem fel.
Ötvennyolc éves vagyok, és három hónap után először elhatároztam: nem fogok tizenhárom koszos tányért elmosogatni olyan emberek után, akik az én hétvégi házamat ingyenes üdülőtelepnek nézték. De ahhoz, hogy érthető legyen, miként jutottam idáig, júniussal kell kezdenem.
Mária vagyok, a családban mindenki csak Marinak hív. Az elmúlt tizennégy évem nagyjából ugyanúgy telt: áprilistól októberig a telken lakom, novembertől márciusig pedig a Botanikus utcai egyszobás lakásban, amelyet még 1998-ban vettünk a férjemmel, Istvánnal. Ő akkoriban a folyami kikötőben dolgozott szerelőként, én pedig a postán voltam felvevő.
István hat éve nincs velem. Hirtelen ment el, munka közben. A lakást már egy évvel korábban a nevemre íratta, mintha sejtett volna valamit, bár hangosan sosem mondott ilyesmit. A telek is az enyém: 2005 óta van a nevemen, akkor vettük meg a szomszédoktól, Verebélyéktől, amikor ők Győrbe költöztek.
A fiam, Gábor harmincnégy éves. Folyami áruszállításnál dolgozik a Dunán és a Tiszán, a cégnél megbecsülik. Két éve vette feleségül Esztert. Eszter harminckettő, irodavezető egy nagy bevásárlóközpontban: beosztások, igénylések, papírok, minden az ő kezén fut át. Talpraesett, magabiztos nő, olyan erős hanggal, hogy amikor nálunk a telken telefonál, két szobával odébb is tisztán hallom minden szavát.
Az esküvőjük utáni első évben még minden rendben volt. A város másik végén béreltek egy kétszobás lakást, és havonta egyszer, néha még ritkábban jöttek ki hozzám. Eszter készételt hozott valamelyik kifőzdéből, Gábor pedig segített a szilvafáknál: alátámasztotta az ágakat, lemeszelte a törzseket. Én hideg zöldséglevesfélét adtam nekik, kiültünk a lépcsőre, és jó volt. Egyszerűen csak jó, minden hátsó gondolat nélkül.
Aztán Eszter beleszeretett a telekbe.
A rohamok két nyárral ezelőtt, júniusban kezdődtek. Péntek este csörgött a telefonom, Eszter hívott.
– Mária, holnap kimennénk, jó? Hoznék egy barátnőt is. Nagyon kimerült szegény, szüksége van egy kis természetre.
Azt feleltem, persze, jöjjenek csak. Egy barátnő nem a világ. Nem vagyok irigy természetű, hely van bőven: a telek tizenkét áras, a házban négy szoba, a veranda fedett. István annak idején alaposan építkezett, mindig azt mondta: „legyen elég majd az unokáknak is”.
Meg is érkeztek. Eszter, Gábor és Nóra, Eszter barátnője. Nóra harsány volt, lebarnult, és akkora napszemüveget viselt, hogy fél arca eltűnt mögötte.
Leterítettek egy pokrócot a gyepre, bekapcsoltak egy hordozható hangszórót. Nem bömbölt a zene, de azért a veteményesnél is minden refrént hallottam. Este Gábor oldalast sütött a grillen, Eszter salátát aprított, Nóra pedig a nyugágyban fekve felhőket fényképezett, hogy feltölthesse az internetre.
Vasárnap ebéd után mentek el. A konyhában négy mosatlan tányér maradt a mosogatóban, a tűzhelyen pedig egy serpenyő, beleszáradt zsírral. A gyepen műanyag poharak hevertek. Az egresbokron egy nedves strandtörölköző lógott. Türkizkék volt, horgonyokkal.
Egy törölköző az egresen. Leszedtem, és a leveleken ott maradtak a horpadások: az anyag nehéz volt, csuromvizes, a bokor meghajlott alatta. Azt gondoltam, jól van, elfelejtették. Megesik az ilyesmi.
Kimostam a törölközőt, elmosogattam a tányérokat, összeszedtem a poharakat.
Egy hét múlva újabb hívás jött. Megint péntek volt, megint Eszter.
– Mária, benézhetnénk megint? Két barátnőt vinnék. Csendben leszünk, észre sem fog venni minket.
Azt mondtam, jöjjenek. Valamiért kellemetlen lett volna nemet mondani. Mintha tartoznék nekik valamivel. Mintha a telek nem az én saját, külön bejáratú helyem volna, hanem közös családi birtok, ahol elutasítani valakit annyit jelent: rossz színben feltüntetni magamat. A gonosz anyós, aki nem engedi ki a fiatalokat grillezni.
Szombat reggel két autó állt meg a kapu előtt. Az egyikből Gábor és Eszter szállt ki, a másikból három lány. Nem kettő. Három. A csomagtartóban pedig egy felfújható medence lapult.
Éppen a kiskapunál álltam metszőollóval a kezemben, mert a loncot igazítottam, és csak néztem, ahogy becipelik a kapun azt a kék gumigyűrűt, amely majdnem akkora volt, mint a virágágyásom.
– Eszter – szólaltam meg –, és a medencét hová gondoltátok?
– A fűre tesszük, Mária, ne aggódjon. Aztán mindent elpakolunk.
„Aztán.” Ezt a szót akkor jól megjegyeztem.
A medencét egyenesen a gyep közepére állították, közvetlenül az astilbéim mellé. Előkerítették a slagot a fészerből, és nekiláttak feltölteni. Hallgattam, ahogy a víz csobog abba a műanyag körbe.
Délre már nagy volt a zsivaj a telken. Zene szólt, sikítozás hallatszott, fröcskölt a víz. Lányoknak neveztem őket magamban, bár valójában mind túl voltak már a harmincon.