Márk ezek után Gábort tárcsázta. Gábor pedig engem hívott. Én közben fürdőruhában hevertem az Adria partján, mellettem Balázs könyvet olvasott, és néha olyan meleg, gyengéd pillantással nézett rám, hogy attól még a homok is olvadni kezdett volna.
— Mondd, ez igaz? Tényleg összeszedtél valami orvost? — üvöltötte Gábor a telefonba. Már rég nem uralta a hangját. — Ez hazugság, ugye? Csak kitaláltad, hogy boldognak tűnj!
— Gáborkám — szólaltam meg halkan, szinte kedvesen. A szerencsétlen ettől a hangtól rögtön reménykedni kezdett. — Emlékszel, amikor azt mondtad, nélküled senki vagyok, és úgyis tönkremegyek? Hát, tévedtél. Arra viszont én is emlékszem, amikor az anyád az esküvőnk napján a fülembe súgta: „Örülj, te ostoba, hogy egyáltalán elvettek. Ülj csendben, és ne ugrálj.”
Elhallgattam egy pillanatra. A hullámok morajlottak körülöttem. Balázs letette a könyvet, és figyelmesen rám nézett.
— Szóval add át a drága anyukádnak — folytattam nyugodtan —, hogy már nemcsak „ugrálok”. Élek. Teljes erőből. Nem azért mosolygok, hogy titeket bosszantsalak. Egyszerűen jókedvem van. Ami pedig azt illeti, hogy ti engem meg akartatok leckéztetni… óriásit számítottatok el. Egy boldog embert ugyanis nem lehet megtörni. Ti ketten maradtatok egymásnak: egy zsarnok anya és a kudarcba fulladt fia. Én meg közben szárnyakat kaptam. Köszönöm a válást, Gábor. Életem legjobb ajándéka volt.
Kinyomtam a hívást, aztán Balázsra mosolyogtam.
— Ki volt az? — kérdezte.
— A múlt kísértetei — feleltem. — Azt hitték, kötelező szenvednem.
— És mit mondtál nekik?
— Az igazat. Hogy a mosolyom nem gúny. Csak annak a következménye, hogy ő kiment az életemből, te pedig beléptél.
Balázs megcsókolta a fejem búbját, aztán csendben néztük tovább, ahogy a nap lassan belecsúszik a látóhatárba.
Közben otthon, Katalin fülledt, sötét lakásában Gábor ide-oda járkált a konyhában, Katalin pedig tarot-kártyákat rakosgatott, hogy megtudja, miért nem tört össze „az a vörös boszorkány”. A lapok úgy fordultak fel előtte, hogy egyszerre vetett keresztet és sírta el magát.
Veszítettek. Nem pénzben, hanem abban, amiből éltek: a saját fontosságuk érzésében. Mert őket valójában csak mások fájdalma melegítette. Amikor ez a fájdalom eltűnt, és a helyére öröm költözött, üresen maradtak. Ebben az ürességben pedig csak az én nevetésem csengett, élesen és ünnepien, mint egy tűzijáték.
Azóta eltelt még fél év. Hozzámentem Balázshoz. Katalin és Gábor pedig ott ragadtak a mély, gyógyíthatatlan sértettségükben, amiért nem haltam bele a bánatba. Néha összefutok velük a szupermarketben. És mindig, de mindig, amikor elkapom a tekintetüket, rájuk mosolygok. Szélesen, őszintén, boldogan, egyetlen csepp káröröm nélkül. Ők pedig lesütik a szemüket.
Mert az igazság az, hogy a legjobb bosszú a teljes, szemérmetlen, hangos boldogság. Amikor az ellenségeid könnyeket várnak tőled, te pedig táncolsz, az az ő sivár, nyomorult életük legnagyobb tévedése.