– Tíz évet húztam le ebben a házasságban, jogom van hozzá! – vágta rá diadalmasan.
Erre már nem bírtam tovább: felnevettem. Nem gúnyosan, hanem igazán, hangosan, annyira váratlanul, hogy ő pár pillanatra el is némult.
– Gábor, nekünk nincs közös gyerekünk. Mégis miféle tartásdíjat akarsz behajtani rajtam? Biztos vagy benne, hogy ezt az ügyvéded komoly arccal végig tudná mondani? Vagy létezik valami állami támogatás elvált férfiaknak, akik közben szeretőt tartanak?
Erre egyszerűen rám csapta a telefont. Én pedig pontosan tudtam: ez csak a kezdet volt.
Úgy döntöttek, leckét adnak nekem. A tervük pedig – ezt kénytelen vagyok elismerni – olyan aljas volt, mintha egy olcsó délutáni sorozat forgatókönyvéből szedték volna.
Gábor először megpróbálta megakasztani annak a lakásrésznek az eladását, ahol korábban együtt éltünk. Csakhogy az ügylet addigra már lezárult, a jogászok hibátlanul dolgoztak. Amikor ez nem sikerült, más irányból támadt: a nevemet kezdte bemocskolni. Szépen lassan terjedni kezdett a közös ismerősök között, hogy én „otthagytam a szívinfarktusos anyósomat a bulik kedvéért”, meg hogy „elherdáltam a volt férjem összes megtakarítását”.
Nem magyarázkodtam. Ehelyett sorra tettem ki a történeteimet: értékesítési eredményeket, mert kiderült, hogy távmunkában egészen jól keresek, csak korábban minden Gábor hiteleire ment el; képeket estékről, ahol új barátokkal nevettem; és néhány csípős bejegyzést arról, hogyan működik az áldozatszerep lélektana.
Minden egyes poszt valóságos rohamot váltott ki Katalinból. Hívták a pletykás barátnői, és ártatlan hangon kérdezgették:
– Kati, igaz az, hogy a te Gáborod egy évig munka nélkül élt a felesége nyakán, miközben más nők után szaladgált?
Én ugyanis az egyik videómban óvatosan, nevek említése nélkül, de elég érthetően utaltam erre.
Visszavonulni azonban nem tudtak. A fő csapást arra építették, hogy szerintük egyedül vagyok. Gábor felbérelte az egyik barátját, Márkot: jóképű, ápolt, magabiztos fiú volt, pont az a típus, aki tudta, hogyan kell hatást gyakorolni. Az lett volna a feladata, hogy belém szeressen – pontosabban eljátssza –, aztán kegyetlenül faképnél hagyjon, hogy végleg összetörjön, és megértsem: senkinek sem kellek.
Csakhogy egy aprósággal nem számoltak. Miközben ők a „zseniális” tervükön dolgoztak, én már három hete találkozgattam valakivel. Nem egy elkényeztetett szépfiúval, aki mások szerepét próbálja eljátszani, hanem egy negyvenéves sebésszel. Özvegy volt, nyugodt, határozott, és olyan kezei voltak, amelyek életeket mentettek, nem pedig szíveket törtek össze.
Egy héttel azelőtt, hogy Márknak „véletlenül” össze kellett volna futnia velem egy kávézóban, én már Balázzsal utaztam Debrecenbe. Nem haverként, nem futó kalandként, hanem nőként, akinek ő azért vett jegyet egy kis kikapcsolódásra, mert szerinte „túl régóta nem pihentem”.
A kijelölt napon Márk valóban megjelent a kávézóban. Virágot hozott, és az arcára odaragasztotta a gondosan begyakorolt mosolyt. Csak éppen én nem voltam ott. Helyettem Ágnes néni ült bent, a szomszédasszonyom, akinek 2000 Ft-ért átadtam egyetlen kérést: mondja meg a csinos fiatalembernek, hogy „Nóra elutazott az új pasijával, a sebésszel Debrecenbe, nagyon boldog, és üdvözli a volt férjét meg annak drága anyukáját”.
Ágnes néni, aki mindig is imádta a színpadias jeleneteket, olyan átéléssel adta elő az üzenetet, hogy Márk még a betanult szövegét is elfelejtette.