A szatyorban minden kétséget kizáróan olcsó hajdina és egy flakon étolaj lapult: az a fajta „segélycsomag”, amelyet az ember annak visz, akit már előre nyomorultnak könyvelt el. Biztosan arra számított, hogy köntösben, felduzzadt szemekkel talál majd, mögöttem mosatlan tányérokkal és a szétesés minden kellékével.
Ehhez képest egy vörös hajú, skarlátruhás nő állt előtte, és mosolygott.
Nem erőltetetten, nem görcsösen, hanem szélesen, nyíltan, fehér fogsorral. A tekintetemben nem ült se fájdalom, se düh. Legfeljebb valami finom, alig észrevehető gúny.
– Katalin asszony, jó napot! Jöjjön csak beljebb. Kér teát? Épp van friss gyömbéres kekszem, én sütöttem – csilingeltem kedvesen.
Úgy lépett be, mintha a vesztőhelyre kísérnék. Fakó szeme végigpásztázta a lakást: tiszta padló, virágok az ablakpárkányon, a tűzhely felől pedig ínycsiklandó illat szállt, mert koreai módra pácolt oldalast készítettem. Se romhalmaz, se könnyáztatta zsebkendők, se üres vodkásüveg.
– Te… – préselte ki magából rekedten. – Hogy vagy?
– Remekül – feleltem teljes őszinteséggel. – Képzelje, Katalin asszony, tíz év után először érzem azt, hogy rendesen kapok levegőt. Öt kilót fogytam, de nem idegességtől, hanem boldogságtól. Beiratkoztam táncra. Ja, és kidobtam a bundáit.
– Miféle bundáimat? – meredt rám értetlenül.
– Azokat, amelyeket a válás napján hajítottam ki az én lakásomból – kacsintottam rá. – Gábor annyi lomot hagyott itt, hogy muszáj volt rendet vágnom. Közben a papucsait is kidobtam, tudja, amiben olyankor járt-kelt nálunk, amikor „csak egy napra” ugrott be, aztán egy hónapig maradt. Remélem, nem veszi a szívére.
Katalin asszony arca sötétvörösre váltott. Letette a hajdinás szatyrot a földre – vagyis tényleg nem udvariassági látogatásra jött, hanem szemlére –, aztán megfordult, és olyan sebességgel viharzott ki a lakásból, amilyet sem a kora, sem a testsúlya alapján nem néztem volna ki belőle.
Újra elmosolyodtam, becsuktam utána az ajtót, és feljebb tekertem a zenét.
Nagyjából egy órával később megszólalt a telefonom. Gábor száma villogott a kijelzőn. Nem vettem fel. Kinyomtam. Egymás után hétszer hívott, én pedig minden alkalommal némán elutasítottam. A nyolcadiknál végül ráböktem a fogadásra, és azonnal meghallottam a lihegő, dühös hangját. A háttérben Katalin asszony zokogott.
– Te teljesen megőrültél? – üvöltötte köszönés helyett. – Anyám sírva jött haza! Azt mondja, te ott élsz, mint hal a vízben! Felfogod egyáltalán, hogy ez hogy néz ki? Neked szenvedned kellene! Megszégyenítettél az egész család előtt!
Hallgattam, és közben csak azon csodálkoztam, hogyan hihettem ilyen hosszú időn át férfinak ezt az önző, gyerekes alakot. Mióta számít szégyennek az anyjára nézve az, hogy nem haltam bele a bánatba?
– Gábor – mondtam higgadtan. – Én már nem vagyok a feleséged. Senkinek nem tartozom semmivel. Még a drága édesanyádnak sem egy sóhajjal, pláne nem egyetlen könnycseppel.
A vonal túlsó végén sziszegni kezdett, miközben menet közben próbált valami sértőt kitalálni.
– Ezt még megbánod! Majd mi megnevelünk! Meglátod, táncolsz te még úgy, ahogy én fütyülök! Azt hiszed, attól, hogy kivásároltad ezt a viskót, mindennek vége? Beadom a tartásdíj-igényt! – hadarta, és éreztem, hogy most készül előhúzni a legabszurdabb érvét.