Amikor utoljára léptem ki az anyakönyvi hivatal ajtaján, egyetlen könnycsepp sem volt az arcomon. Az ügyintézőnő, aki nyilván hozzászokott a zokogáshoz meg a jelenetekhez, kissé meg is torpant, amikor átnyújtotta a válást kimondó papírt. Úgy vettem el, mintha egy befizetett közüzemi számla nyugtája lett volna, aztán csak biccentettem.
A volt férjem, Gábor, a lépcsőnél toporgott, mellette pedig az anyja, Katalin asszony sürgött-forgott körülötte, akár egy kotlós a beteg csibéje mellett. Negyven évet húzott le egy zsarnok férj oldalán, és komolyan hitte, hogy az asszonynak szenvednie kell. Minél többet, annál nemesebben.
– Nórácska, kislányom… – kezdte volna, de nem hagytam végigmondani.
– Katalin asszony, én mostantól megint csak Nóra vagyok. „Kislányomnak” pedig kizárólag akkor hívott, amikor én fizettem az ön törökországi útját.
Megfordultam, és otthagytam őket a döbbent tekintetükkel együtt. Gábor talán utánam akart kiáltani valamit, de addigra már nem hallottam. Őszintén szólva nem is érdekelt.
A válás utáni első két hétben a szomszédok, a kollégák és a közös ismerősök már készítették is számomra az év tragikus főhősnőjének szerepét. „Szegény Nórát lecserélte a férje egy fiatal titkárnőre” – suttogták a hátam mögött a boltban. „Ott maradt egyedül a hitellel meg az összetört szívével” – sóhajtozott még a saját anyám is, aki szerint a bánatot hangosan, közönség előtt illik megélni, lehetőleg elkenődött szempillaspirállal az arcon.
Csakhogy én nem sírtam.
Nem tettem ki a közösségi oldalakra bölcs idézeteket arról, hogy „fáj, de erős leszek”. Nem kuncsorogtam kölcsönért. Valami egészen mást csináltam: elkezdtem élni.
Maradt nekem az egyszobás lakás, amelyet Gáborral öt éven át fizettünk. Most már teljes egészében az enyém volt, mert kivásároltam a részét abból a pénzből, amelyet vészhelyzetre tettem félre. Kiderült, mégsem vagyok akkora hiszékeny kis ostoba, amilyennek ők gondoltak.
Azon a bizonyos napon, amikor Katalin asszony alighanem titokban elhatározta, hogy benéz a „szerencsétlen áldozathoz”, és gyönyörködik majd a nyomorúságomban, én egészen másképp zártam a reggelemet, mint régen. Korábban hatkor pattantam ki az ágyból, reggelit készítettem Gábornak, inget vasaltam neki, közben pedig telefonon hallgattam az anyja panaszkodását, hogy „nyom a bal oldala”.
Most kilenckor ébredtem. Kávét ittam az erkélyen, és a napfényt néztem. Zenét kapcsoltam be, nem azt a nyúlós, bánatos fajtát, amit Gábor szeretett, hanem a sajátomat, amire táncolni lehet. Vörösre festettem a hajam, pontosan arra az árnyalatra, amelyet ő ki nem állhatott, és mindig közönségesnek nevezett. Aztán felvettem azt a ruhát, amely öt éve porosodott címkéstül a szekrényben: skarlátvörös volt, rövid, és szemérmetlenül merész.
Így nyitottam ajtót, amikor megszólalt a csengő.
Katalin asszony dermedten állt a küszöbön, kezében egy nejlonszatyorral.