— ráadásul beépített bankautomatával. Belefáradtam abba, hogy a te döntéseidben én legyek a „senki”, akivel nem kell számolni.
Lilla nem várta meg, mit felel erre. Kilépett a konyhából, és magára hagyta Gábort a sűrű, nyomasztó csendben. A hálószobába ment, ahol az ágy mellett már ott állt egy kisebb bőrönd. Nem lapultak benne elegáns ruhák olasz éttermekhez, sem cipők, amelyeket mások kedvéért vett volna fel. Kényelmes sportcipőt pakolt bele, egy meleg pulóvert, és néhány könyvet, amelyeket öt éve csak rakosgatott egyik polcról a másikra, mindig azzal hitegetve magát, hogy majd egyszer lesz ideje elolvasni őket.
Egy óra múlva már az előszobában állt. Gábor nem jött utána. Még mindig a konyhában ült, mozdulatlanul, üres tekintettel meredve maga elé. Talán éppen azt próbálta összerakni a fejében, hogyan magyarázza majd el az anyjának, hogy Olaszország elmarad, és miért kell most neki Mária apró, egyszobás paneljába átköltöznie.
Lilla kilépett az utcára. A levegő különösen tisztának tűnt, mintha valaki kinyitott volna előtte egy addig zárt ablakot. Tudta, hogy nem lesz könnyű. Várt rá vagyonmegosztás, Mária dühödt telefonjai, ügyvédi egyeztetések, bírósági papírok és jó néhány átsírt este. Mégis, abban a pillanatban, ahogy mélyen beszívta a májusi reggel hűvös illatát, egyetlen érzés maradt benne: a szabadság.
Taxit hívott. Amikor az autó elindult vele, elővette a telefonját, és letiltotta Gábor, majd Mária számát is. Nem kért több ultimátumból. Nem akarta többé mások kívánságait a saját élete elé engedni.
Előtte ott volt a Magas-Tátra. Hegyek, amelyek nem követelnek semmit. Patakok, amelyek egyszerűen csak mennek a maguk útján. És ő, Lilla, aki végre oda tartott, ahová mindig is menni szeretett volna.
Két hét múlva egészen más nőként tért vissza a városba. Az arca kipihent volt, a bőre ragyogott, a tekintete nyugodttá és határozottá vált. Egy csepp bizonytalanság nélkül találkozott Gáborral az ügyvéd irodájában. A férfi viszont rosszul festett: gyűrött volt, beesett arcú, a szeme alatt sötét karikák ültek. Mint kiderült, Mária egyáltalán nem értékelte a fia „hősies” áldozatát, és két hét alatt szinte felőrölte az állandó zsörtölődésével, hiszen Gábor most folyton a szeme előtt volt.
— Lilla… nem kezdhetnénk újra valahogy? — kérdezte halkan, amikor a papírokat írták alá. — Anya belátta, hogy hibázott. Kész bocsánatot kérni.
Lilla majdnem sajnálkozva nézett rá.
— Tudod, Gábor, a nyaralásomban nem az volt a legjobb, hogy anyád nem volt ott. Hanem az, hogy te sem. Hosszú idő után először meghallottam a saját hangomat. És ez a hang azt mondta, hogy többet érdemlek annál, mint hogy a te fiúi kötelességtudatod melléklete legyek.
Aláírta az utolsó oldalt is, aztán könnyed léptekkel elhagyta az irodát.
Lilla végigsétált az utcán, a cipője sarka vidáman koppant az aszfalton. A nyár még csak most kezdődött. És ez volt az első nyár az életében, amely valóban az övé volt. Felesleges emberek nélkül, rákényszerített bűntudat nélkül, végtelen „kell” és „tartozol” nélkül. Kiderült, hogy az a mondat: „senki sem utazik”, akár egy élet legizgalmasabb útjának kezdete is lehet — annak az útnak, amelyen az ember végre önmagához érkezik meg.