— Ott csak egyetlen kétszemélyes szoba van egy magánvillában — folytatta Lilla nyugodtan, de a hangjában ott feszült valami kemény. — Harmadik embernek egyszerűen nincs hely.
— Akkor módosítjuk a foglalást — vágta rá Gábor türelmetlenül. — Ráfizetünk. Kiveszünk egy nagyobb szobát, vagy ha kell, egy másikat a közelben. Anya már elkezdte összepakolni a bőröndjét, mert tegnap céloztam rá neki, hogy gyakorlatilag el van intézve a dolog.
— Céloztál rá? — Lilla lassan ismételte meg a szót. — Vagyis te már a hátam mögött eldöntöttél mindent? Abból a pénzből, amit egész évben félretettem, miközben még egy új kabátról is lemondtam?
Gábor arca eltorzult, mintha hirtelen belehasított volna a fogába a fájdalom.
— Már megint ezzel jössz, hogy „az én pénzem” meg „a te pénzed”. Mi házasok vagyunk, Lilla. Egy családban pedig természetes, hogy az ember törődik a szüleivel. Ha ennyire önző vagy, hogy két hétig sem bírod elviselni az anyámat, akkor nem sokat ér az a nagy szerelmed. Még egyszer elmondom, hogy végre felfogd: vagy ő is velünk jön, vagy visszamondjuk az egész utat. Dönts.
Fölényesen nézett rá, olyan ember magabiztosságával, aki már előre biztos a győzelmében. Pontosan tudta, mennyire vágyik Lilla erre az utazásra. Meg volt győződve róla, hogy a felesége majd sír egy sort, felháborodik, talán még vitatkozik is, aztán végül ugyanúgy beadja a derekát, mint mindig. Elmegy az irodába, átíratja a papírokat, és csendben lenyeli a keserűséget. Hiszen eddig is ezt tette: engedett, elsimította a feszültségeket, háttérbe tolta a saját kényelmét, csak hogy Gábor nyugalma megmaradjon.
Lilla azonban nem válaszolt azonnal. Olyan hosszúra nyúlt a csend, hogy Gábor végül ideges dobolásba kezdett az ujjaival az asztallapon. Közben Lilla fejében egymás után villantak fel az elmúlt évek képei. Gábor, aki elfelejtette a születésnapját, mert Máriának megfájdult a feje. A nappaliba került szekrény, amelyet nem ő választott, hanem Mária tartott „ízlésesnek”. Az esték, amikor Lilla újra és újra félretette a saját terveit, vágyait, apró örömeit, mintha azok soha nem is számítottak volna igazán.
Aztán váratlanul valami különös könnyedség áradt szét benne. Mintha egy súlyos hátizsák, amelyet évek óta cipelt felfelé egy meredek hegyoldalon, egyszer csak kinyílt volna, és hangtalanul lezuhant volna a mélybe.
— Tudod, Gábor, bizonyos értelemben igazad van — szólalt meg végül, meglepően egyenletes hangon. — A család valóban közös célokról, támaszról és kölcsönösségről szól. Az ultimátumok pedig remekül megmutatják, hol húzódnak a határok.
Gábor elégedetten elmosolyodott.
— Na látod. Tudtam én, hogy értelmes nő vagy. Hívd fel az utazási irodát, kérdezd meg, mennyi lenne a felár anya miatt. Én addig felhívom őt, hadd örüljön.
— Várj — emelte fel Lilla a kezét, megállítva a mozdulatot. — Még nem hallgattad végig a válaszomat. Azt mondtad: vagy Mária velünk utazik, vagy senki sem megy. Én a második lehetőséget választom. Senki sem megy.
Gábor arcáról egy pillanat alatt lefagyott a mosoly.
— Hogy érted azt, hogy senki? Elment az eszed? Hiszen hónapok óta erről az Olaszországról álmodoztál.
— Igen, álmodoztam róla — bólintott Lilla. — De ebben is igazad van: ilyen társaságban az már nem pihenés lenne, hanem büntetés. Ezért végre megtettem valamit, amit már régen meg kellett volna tennem. Tegnap, amikor először előhoztad ezt az egészet, megéreztem, merre akarod terelni a helyzetet. Úgyhogy felkészültem.
Lilla kortyolt egyet a kihűlt kávéból.