A reggel nem a kávé illatával indult, hanem azzal a nyugtalan, hideg érzéssel, amely valami közelgő bajt jelez. Lilla az ablaknál állt, homlokát a hűvös üvegnek támasztotta, és figyelte, ahogy a nap első, bátortalan sugarai végigsiklanak a szemközti háztömbök tetején. A konyhaasztalon ott feküdt a régóta őrzött boríték: benne a repülőjegyek, a szállásfoglalás egy apró olasz tengerparti városkába, és egy egész éven át dédelgetett álom, fényes papírba zárva.
Három éve nem jutottak el sehová pihenni. Előbb a lakáshitel volt, amelytől minél hamarabb szabadulni akartak, aztán jöttek a munkahelyi hajrák, a végtelen túlórák, amikor Lilla éjszakába nyúlóan ült a jelentések fölött, és újabb kedvező szerződéseket préselt ki a cégének. Ezt a szabadságot szinte kiharapta a mindennapokból. Minden félretett forint mögött idegszálak, kialvatlan hajnalok és lenyelt fáradtság állt. Gábor, a férje, természetesen szintén dolgozott, de a fizetése többnyire csak a havi kiadásokra és az öreg autó fenntartására volt elegendő. A család „örömalapja” mindig Lilla vállát nyomta.
Nehéz léptek közeledtek. Gábor belépett a konyhába, hunyorgott a fénytől, de nem tett vizet teának, és nem ölelte át hátulról, ahogy régebben szokta. Egyszerűen leült az egyik székre, karját összefonta a mellkasán, majd kimondta azt a mondatot, amelyet Lilla sejtése szerint legalább egy hete forgatott magában.
— Lilla, sokat gondolkodtam ezen. Anyának most nagyon nehéz. A vérnyomása, az egyedüllét, az örökös ízületi fájdalmai… Nem hagyhatom itt egyedül ebben a poros városban, miközben mi a tengert élvezzük. Ez nem volna emberséges. Úgyhogy eldöntöttem: vagy anyám is velünk jön nyaralni, vagy egyikünk sem megy sehová. Ez az utolsó szavam.
Lilla lassan fordult felé. Odabent valami halkan megreccsent benne, mintha vékony jégréteg tört volna be egy súlyos csizma alatt. A férje arcát fürkészte, próbált legalább egy parányi együttérzést vagy megértést találni a tekintetében. De Gábor szemében csupán makacs, már-már gyerekes elszántság ült; olyan eltökéltség, amelyet kétségkívül az anyja mindennapos telefonjai tápláltak.
Mária különös asszony volt. Ritka tehetséggel tudott bármilyen ünnepet saját elsiratott fiatalságának gyászszertartásává változtatni. Ha étterembe mentek, neki túl nagy volt a zaj. Ha vidékre utaztak, túl erősen sütött a nap. Elképzelni őt abban a kicsi olasz szállodában, ahol minden sarokból nyugalom és meghittség áradt, egyszerűen képtelenségnek tűnt. Az nem pihenés lett volna, hanem egy szeszélyes idős nő véget nem érő kiszolgálása, aki megszokta, hogy a fia világának középpontjában áll.
— Gábor, ezt már megbeszéltük — szólalt meg Lilla halkan. — Ez a mi évfordulónk. Tíz éve házasodtunk össze. Szándékosan olyan helyet választottam, ahol végre csend lesz.