– Pontosan mit? – kérdeztem halkan. – Azt a házassági szerződést, amely szerint a lakás a te nevedre kerül? Vagy azt a hozzájárulást, hogy az én külön értesítésem nélkül eladható legyen? Esetleg azt a részt, ahol válás esetén lemondok a részemről? Mondd meg, Gábor, melyik mondatot értelmeztem rosszul.
Hátradőlt a széken, és összefonta a karját a mellkasa előtt. Ismertem ezt a mozdulatot. Bezárkózás. Fal felhúzása. A régi, néma védekezés, amikor már nem válaszol, csak kivár.
– Ki beszélte tele a fejed? Eszter?
– Nem az számít, ki szólt. Hanem az, mi van azokban a papírokban.
– Ez csak egy tervezet volt – mondta. – Előzetes változat. Elmagyaráztam volna mindent.
– Mikor? Miután már aláírtam?
Felállt, és járkálni kezdett a konyhában. Három lépés az ablakig, három vissza az asztalig. Többre nem volt hely; a konyhánk alig nyolc négyzetméter.
– Te nem bízol bennem – mondta végül.
És majdnem itt törtem meg.
Mert ez a mondat oda ütött, ahová kellett. Tizenkét év alatt a bizalom nem döntés volt többé, hanem megszokás. Reflex. Olyasmi, mint a levegővétel. Ha azt mondják neked, hogy „nem bízol bennem”, valami azonnal összerándul belül. Legszívesebben rávágod: dehogynem, persze hogy bízom, ne haragudj. Visszaforgatnád az időt, elfelejtenéd az ügyvédet, a kék mappát, az apró betűket, és becsuknád a szemed.
De a füzetre pillantottam. Arra a feladatra, amelyben két vonat indult el két különböző állomásról.
És akkor megértettem: az én vonatom már kigördült az A pontból. Nem lehetett többé visszaparancsolni.
– Gábor – mondtam lassan. – Én bíztam benned. Tizenkét évig. Te pedig olyan iratokat tettél elém, amelyekkel lakás nélkül maradnék. Minden nélkül. Egy gyerekkel. És azt mondtad rá, hogy csak formaság.
– Nem így akartam.
– Hanem hogyan?
Nem felelt.
Elzártam a gázt. Levettem a lábast a tűzhelyről, és a fa alátétre tettem. A mozdulataim furcsán nyugodtak voltak. A kezem sem remegett. Még én magam is csodálkoztam rajta.
– Ki készítette a papírokat?
– Ennek mi jelentősége van?
– Gábor. Ki?
– Egy ügyvéd. Ismerős. Azt mondta, így egyszerűbb, ha… – Itt elakadt.
– Ha mi?
Akkor hirtelen leült. Nem a székre, hanem a földre, guggolva, a hátát a szekrénynek vetve. Mintha a lába egyszerre felmondta volna a szolgálatot. A tenyerébe temette az arcát, és hosszú ideig dörzsölte. Erősen, idegesen. Amikor végre leengedte a kezét, vörös volt az arca.
– El akarok menni – mondta rekedten. – El kell mennem. Csak nem tudtam, hogyan mondjam el. Azt gondoltam, ha előbb a lakást elrendezzük, utána könnyebb lesz. Rövidebb lesz az egész beszélgetés. Nem lesz pereskedés, nem lesz osztozkodás. Egyszerűen különválunk.
– Egyszerűen – ismételtem. – Te viszed a lakást. Én pedig mit kapok? A cseresznyemintás konyharuhát?
Felnézett rám.
– Adtam volna pénzt.
– Mennyit? A harminchatmillióból? Négymilliót? Nyolcat? Mert aláírtam volna, és fogalmam sem lett volna a valódi értékről?
Erre már nem mondott semmit.
Lilla szobájából kiszűrődött a hangja:
– Anya, éhes vagyok!
– Mindjárt, kincsem. Öt perc.
Visszafordultam Gáborhoz. Még mindig ott kuporgott a szekrény mellett. Nagy testű, széles vállú férfi, a halántékán ritkuló hajjal. A férjem. Tizenkét év.
– El akarsz menni? Menj. De a lakást törvényesen fogjuk megosztani. Értékbecsléssel, bírósággal, mindennel, ami ehhez tartozik. Nekem van ügyvédem. Úgy látom, neked is. Lilla velem marad. És a tizennyolcmillió forint is velem marad. Vagy maga a lakás, ha a bíróság úgy dönt.
– Anna…
– Még nem fejeztem be. Holnap összepakolod a holmidat. Vagy holnapután, nekem mindegy. Mehetsz ahhoz az ügyvéd ismerősödhöz. Vagy oda, aki miatt hétköznapokon kölnit használsz. Ez sem érdekel. De ezeket az iratokat megőrzöm. Az ügyvédnő készített másolatokat. Ha a beleegyezésem nélkül bármit megpróbálsz intézni a lakással kapcsolatban, tudni fogok róla. És a bíróság is tudni fog róla.
Lentről nézett fel rám.
– Megváltoztál.
– Nem. Csak végre elolvastam az apró betűs részt.
Bement a szobába. Én pedig megterítettem Lillának. Hajdina, fasírt, aszalt gyümölcsből főzött kompót. Evés közben izgatottan magyarázta, hogy a háromnegyed nagyobb, mint a kétnegyed, és most már érti, mert Júlia néni pizzát rajzolt a táblára.
Hallgattam, bólogattam, és közben arra gondoltam, hogy igen, a háromnegyed valóban több a kétnegyednél. És hogy egy lakás fele, az én felem, nem nevezhető egyszerű formaságnak.
Gábor szombaton ment el.
Két bőröndöt tömött tele és egy sporttáskát. Lillát előző nap elvittem anyához. Szándékosan. Nem akartam, hogy ezt végignézze.
Az előszobában állt, kabátban, kezében a kulcscsomóval.
– A második kulcsot hagyd itt – mondtam.
Letette a kis szekrényre. Pont a váza mellé, amelyben száraz kalászok álltak. Lilla ősszel szedte őket a parkban.
– Hívni fogom Lillát.
– Természetesen. Ő a lányod.
Kinyitotta a száját, mintha még mondani készülne valamit. Aztán meggondolta magát. Kilépett. Az ajtó halkan csukódott be mögötte. Még csak be sem csapta.
Ott maradtam az előszobában, és hallgattam, ahogy a léptei távolodnak a lépcsőházban. A házunk régi, magas belmagasságú bérház volt, minden hang sokáig visszhangzott benne. A cipője koppanása még percekig ott keringett a falak között. Aztán lent becsapódott a kapu.
Csend lett.
Lenéztem a kezemre. A gyűrű még ott volt. Sima aranykarika, kő nélkül. Eszembe jutott a Fő utca, a huszonhat éves önmagunk, a „két galamb”, a nevetés, az összekapaszkodó ujjak.
Lehúztam. Lassan, ügyetlenül, mintha az ujjaim elfelejtették volna, hogyan kell. A szekrényre tettem, a kulcsai mellé, Lilla száraz kalászaihoz.
Aztán kimentem a konyhába, és feltettem a vízforralót.
A tea forró volt és édes. Két kanál cukorral, ahogy szeretem. Odakint havazni kezdett. Az idei első hó volt, apró, bizonytalan pelyhekkel. A földig sem jutottak el, már útközben elolvadtak.
Hétfőn elmegyek Katalin ügyvédnőhöz. Beadjuk a vagyonmegosztási kérelmet. Megkapom a részemet. Vagy akár az egész lakást, ha a bíróság úgy látja, hogy a gyereknek otthonra van szüksége. Fizetni fogom a hitelt. Dolgozni fogok. Esténként törteket számolok majd Lillával, és felolvasok neki lefekvés előtt. Mindkét oldalt. Most már mindkettő az enyém.
A kék, műanyag mappát pedig, azt az olcsó, nevetséges kis mappát, feltettem a szekrény legfelső polcára. Nem dobtam ki. Maradjon ott. Emlékeztetőnek.
Arra, hogy az apró betűt mindig el kell olvasni.
Akkor is, ha a kezed olajos.
Akkor is, ha tizenkét éve szeretsz valakit.
Akkor is, ha ő azt mondja: csak formaság.
És úgy mosolyog, hogy hinni akarsz neki.
Főleg akkor.