– Ha ön aláírja.
Felálltam. A térdem mintha nem is hozzám tartozott volna, megroggyant alattam, ezért gyorsan megkapaszkodtam a szék támlájában. Katalin nem ugrott fel, nem nyúlt utánam, nem kezdett vigasztalni. Csak kivárta, amíg összeszedem magam.
– Mennyivel tartozom a tanácsadásért? – kérdeztem rekedten.
– Nyolcezer forinttal. De üljön vissza még egy percre.
Engedelmesen leereszkedtem a székre.
– Semmit ne írjon alá – mondta nyomatékosan. – Semmit, amit a férje a kezébe ad, amíg én nem láttam. Ha sürgetni kezdi, mondja azt, hogy elkeverte a mappát. Vagy hogy nem volt ideje átnézni. Húzza az időt, ameddig csak tudja. És ha még nincs külön számlája, nyisson egyet. Utaljon át rá legalább valamennyit a fizetéséből. Csendben. Feltűnés nélkül.
– Azt gondolja, hogy válás lesz belőle?
Katalin arca nem változott.
– Azt gondolom, hogy aki ilyen papírokat készíttet, az nem puszta kíváncsiságból teszi.
Kiléptem az utcára. Az eső addigra elállt, de a járda és az úttest még csillogott, mintha frissen lakkozták volna. A pocsolyákban szürke ég és narancssárga lámpafény remegett. Két kamasz suhant el mellettem rolleren, az egyik odakiáltott valamit a másiknak, a hangja pedig pillanatok alatt feloldódott a nedves levegőben.
Ott álltam a lépcsőn, a kék mappát szorítva.
Kilenc oldal. Tizenkét év házasság. Hatvankét négyzetméter. Harminchatmillió forint. És Gábor hangja: „Írd alá, kérlek, csak formaság.”
A lábam magától indult el. Végigmentem a Május elseje utcán, elhaladtam a gyógyszertár mellett, aztán a kis élelmiszerbolt előtt, majd a játszótérnél, ahol a sárga csúszda vizesen fénylett. Egy nő babakocsit tologatott körbe-körbe. Oda-vissza. Oda-vissza. Ugyanazzal a fáradt, begyakorolt mozdulattal. Ránéztem, és hirtelen az jutott eszembe: vajon te tudod, mit íratott alá veled a férjed? Tudod, mi lapul az íróasztala fiókjában?
Aztán azonnal rendre utasítottam magam. Nem minden férfi ilyen. Nem mindenki.
Csak az enyém bizonyult ilyennek.
Bementem a saroknál lévő kávézóba. Feketét kértem, cukor nélkül. Gyűlölöm a keserű feketekávét, de akkor éppen valami keserűre vágytam. Arra, hogy a számban is ugyanaz legyen, ami bennem.
A kávé megégette az ajkamat. Jólesett.
Elővettem a telefonomat, megnyitottam az üzeneteinket. Gáborral közös beszélgetésünk legutolsó sora ez volt tőle: „Vegyél 3,2-es tejet, Lillának kell a kásához.” Hétköznapi. Normális. Mintha semmi sem történt volna. Mintha nem ő csúsztatott volna elém olyan iratokat, amelyekkel egy mozdulattal fedél nélkül hagyhat.
Felgörgettem a korábbi üzenetekhez. „Később érek haza, megbeszélés.” Három héttel ezelőtt írta, szerdán. Aztán feljebb: „Szeretlek.” Ez még augusztusban volt, amikor az anyjához utaztunk Szegedre. Lilla a kertben szaladgált, almákat gyűjtött a fűből. Gábor a grill mellett állt, forgatta a húst, és mosolygott. Akkor küldte át nekem, hogy szeret, pedig alig három méterre álltam tőle. Nevetve felmutattam neki a kijelzőt. Ő csak vállat vont, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga: „Na és? Szeretek neked írni.”
Összeszorult a torkom. Nem a kávétól.
Negyven percig ültem abban a kávézóban. Ezalatt mindent újra és újra végigpörgettem magamban. A kölnit. A szeptember óta egyre gyakoribb túlórákat. Az új telefonjelszót, amit állítólag „csak úgy, biztonságból” változtatott meg. És azt a mosolyt. Azt a bizonyos mosolyt, amellyel a mappát hozta. Kedves volt. Nyugodt. Gondoskodó. Ahogy felidéztem, felfordult a gyomrom.
Végül felálltam. Felhívtam a munkahelyemet, és azt mondtam, a nap hátralévő részére betegszabadságon maradok. Aztán hazamentem.
A lakás üresen fogadott. Lilla iskolában volt, négyig napköziben. Gábor dolgozott. Megálltam az előszobában, és úgy éreztem, a lakás, a mi lakásunk, visszanéz rám. A türkiz csempe a fürdőben, amit én választottam. A hálószoba tapétája, amit ketten ragasztottunk fel, közben veszekedve és nevetve. Lilla rajzai a hűtőn. A könyvespolc, félig az én könyveimmel, félig az övéivel. A konyhában pedig, az asztalfiókban, a vörös kutyás rajz alatt ott lapult az a kilenc oldal, amely mindezt semmivé változtathatta.
Kihúztam a fiókot. Kivettem a rajzot. Három pálcikaember, egy kutya és egy ház kék tetővel.
Lilla.
Kilencéves. Harmadikos. Holnapután matematika dolgozatot írnak. Fél a törtektől. Megígértem neki, hogy este gyakorolunk. És én most ott álltam az ő rajzával a kezemben, és nem a törtekre gondoltam. Nem a vacsorára. Nem arra a hörcsögre, amelyet Dóra bevitt az órára.
Hanem arra: hová megyünk ketten, ha Gábor eladja a lakást?
Anyám egyszobás lakásába a város szélén, ahol a plafon alig két méter harminc, a lift pedig tavaly tél óta nem működik? Béreljek valami fél szobát a könyvelői fizetésemből, havi nagyjából száznyolcvannyolcezer forintból, amiből lejön az adó, a napközi, az étel, minden?
Visszatettem a rajzot. Betoltam a fiókot.
És akkor valami átkattant bennem. Nem tudom pontosabban megfogalmazni. Mintha a víz hosszú ideje gyűlt volna egy perem mögött, aztán egyszer csak átbukott rajta. Nem nagy robajjal. Nem látványosan. Csak csendben megindult.
Abbahagytam a félelmet.
Nem azt jelenti, hogy könnyebb lett. Nem lett. De a rettegés helyén valami kemény maradt. Valami csontszilárd. Mint egy fal. Csakhogy ez a fal már az enyém volt.
Felhívtam Katalint.
– Mit kell tennem, hogy megvédjem a részemet?
– Jöjjön be holnap – felelte. – Összeállítok egy tervet.
– Rendben.
Később elhoztam Lillát a napköziből. A parkon át mentünk haza, ő sárga gumicsizmában ugrált a tócsákba, és lelkesen mesélte, hogy Dóra hörcsögét Tábornoknak hívják. Nevettem. Igazán nevettem. Közben odabent már dolgozott bennem valami: hangtalanul, láthatatlanul, mint a gyökerek, amelyek lassan megrepesztik az aszfaltot.
Este Gábor hétkor ért haza. Leakasztotta a kabátját. Megcsapott az ismerős, mostanra túlságosan is árulkodó kölni illata. Benézett a konyhába.
– Na? Aláírtad?
A tűzhely mellett álltam. Hajdina és fasírt volt vacsorára. Lilla füzete nyitva hevert az asztalon, egy vonatos szöveges feladatnál: „Az A pontból a B pont felé elindult egy vonat…”
– Ülj le, Gábor – mondtam. – Beszélnünk kell.
Leült. Megdörzsölte az orrnyergét, aztán elmosolyodott. Ugyanazzal a mosollyal.
– Megmutattam a papírokat egy ügyvédnek.
A mosolya nem tűnt el. Inkább megdermedt. Mint a pocsolya éjszaka: felül már jég, alatta még víz.
– Minek? – kérdezte egyenletes hangon.
– Mert ez nem hitelkiváltás. És ezt te is pontosan tudod.
Csend lett. A hajdina halkan bugyogott a tűzhelyen. Lilla szobájából valami rajzfilm hangja szűrődött ki. Talán a Luntik. Vagy a Fixik. Nem tudtam kivenni.
– Anna – szólalt meg végül Gábor –, te ezt félreértetted.