– Van egy – szólalt meg végül Eszter. – Katalinnak hívják. Nála jártam, amikor Bélával a kocsin marakodtunk a válásnál. Nem az a kedveskedő fajta, inkább kemény, mint a beton, de nagyon érti a dolgát. Átküldjem a számát?
– Küldd.
Még aznap felhívtam. Csütörtök délelőtt tízre adott időpontot. A munkahelyemen elkéredzkedtem, azt mondtam, orvoshoz kell mennem. Gábornak egy szót sem szóltam róla. És ettől, ettől a kimondatlan titoktól valami rossz érzés telepedett rám. Hiszen én neki mindent elmeséltem. Mindig. A jelentéktelen apróságokat is, az ostobaságokat is. Most viszont hallgattam, és ez a hallgatás olyan volt, mintha egy kavicsot csúsztattam volna a zsebembe. Nem volt nagy, mégis folyton éreztem a súlyát.
Szerda este Gábor megkérdezte:
– Aláírtad?
– Holnap fogom. Meg akartam keresni a szemüvegemet, anélkül túl apró a betű.
– Ja, persze.
Ennyi volt. Nem erőltette. Nem kezdett türelmetlenkedni. Pontosabban feszült volt, de nem úgy, mint akit cserbenhagynak. Inkább úgy, mint aki vár valamire. Kivár, higgadtan, számítással. A mosogatónál állt, én pedig a hátát néztem. Széles hát, kockás ingben. Ismerős, otthonos látvány. Tizenkét éven át mellette aludtam el.
Csütörtök.
A reggel ólomszürke volt. Október végi, apró szemű eső esett, az a fajta, amelyhez az ember először nem nyit esernyőt, aztán öt perc múlva már sötét foltokban tapad a kabátjára a nedvesség. Leszálltam a villamosról a körútnál, onnan még két háztömbnyit kellett gyalogolnom. Sárgás téglából épült irodaház volt, harmadik emelet. Az ajtón kis tábla: „Katalin – jogi tanácsadás”. Az egyik betű kissé elvált a felülettől, ferdén lógott, mintha már régóta feladta volna a küzdelmet.
Beléptem.
A folyosón kávéillat keveredett valami száraz, papírszagú levegővel, olyannal, amilyen régi könyvtárakban ül meg a polcok között. A falon még az előző évi naptár függött. Az egyik helyiségből női hang hallatszott:
– Nyitva van.
Katalin alacsony asszonynak bizonyult, őszes, állig érő frizurával. A szemüvege vékony láncon lógott a nyakában, a mellkasán pihent. A keze kicsi volt, száraz, a körmei rövidre vágva, lakknak nyoma sem. Nem mosolygott rám, nem kérdezte, kérek-e kávét vagy teát. Csak az egyik székre intett.
– Üljön le. Mit hozott?
A szék bőrhuzata hideg volt. Elővettem a táskámból a mappát, azt a bizonyos kéket, műanyagból. Letettem elé az asztalra. Katalin felvette a szemüvegét, és kinyitotta.
Csend lett.
A falióra kattogását hallgattam. Nagy, kerek óra volt, fehér számlappal. A másodpercmutató rángatózva haladt, mintha minden mozdulat külön erőfeszítésébe kerülne. Tik. Tik. Tik. Odakint elment egy villamos, az ablaküveg finoman megremegett tőle.
Katalin olvasott. A lapokat gondosan, egyesével emelte át, mint aki pasziánsz közben rakosgatja a kártyákat. Néha visszalapozott. Egyszer levette a szemüvegét, megdörzsölte az orrnyergét, aztán újra feltette. A hetedik oldalnál hosszabban megállt.
Én közben a gyűrűmet forgattam az ujjamon.
– A férje adta oda, hogy írja alá? – kérdezte végül.
– Igen.
– Mit mondott, mi ez?
– A lakáshitel újraszerződése. Azt mondta, a bank kérte.
Katalin a szemüvege fölött rám nézett. A tekintetében nem volt sajnálat, de harag sem. Tárgyilagos volt. Olyan, mint egy sebész pillantása, amikor azt méri fel, hol kell metszenie.
– Anna, ebben a mappában három irat van. Most elmondom, melyik pontosan mit jelent. Kérem, figyeljen, és ne kapkodjon a reakcióval. Rendben?
Bólintottam. A tenyerem nyirkos lett, a farmeromba töröltem.
– Az első irat egy házassági vagyonjogi szerződés. Jól van megírva, azt mondanám, kifejezetten megrendelésre készült. A lényege az, hogy a Kossuth Lajos utcai, huszonhármas szám alatti, negyvenegyes lakás kikerülne a közös házastársi vagyonból, és teljes egészében az ön férje, Gábor kizárólagos tulajdonává válna. Teljes egészében. Ellenszolgáltatás nélkül.
Kinyitottam a számat, aztán újra becsuktam.
– Várjon. Még nincs vége.
A hangja nem változott, ettől még rosszabb lett.
– A második irat közjegyzői hozzájárulás a lakás eladásához. Ezzel ön előre beleegyezik abba, hogy a férje a nevezett ingatlant bármilyen feltételekkel értékesíthesse, saját belátása szerint, anélkül, hogy önt külön értesítenie kellene. Nincs benne minimális vételár. Nincs benne korlát. Teljes mozgásteret kapna. Időben is.
Az óra tovább kattogott. Odakint ismét elzúgott egy villamos. Vagy ugyanaz tért vissza a másik irányból, nem tudtam eldönteni.
– A harmadik dokumentum egy nyilatkozat arról, hogy ön lemond a kötelező részesedéshez fűződő jogáról a házasság felbontása esetére. Ha ezt aláírja, váláskor sem tarthatna igényt a lakásra. Még abban az esetben is biztosítékként működne, ha a házassági szerződést később megtámadnák. Biztosítékként, de nem az ön javára. Az ő javára.
Katalin visszarendezte a lapokat a mappába. Pontosan, élüket élhez igazítva. Aztán mindkét kezét az asztallapra tette.
– Ennek semmi köze a hitel újraszerződéséhez. Egyetlen bank sem kér házassági vagyonjogi szerződést pusztán azért, hogy kedvezőbb kamatot adjon. Önt félrevezetik.
Ültem ott mozdulatlanul. A szék már nem tűnt hidegnek. Tulajdonképpen semmit sem éreztem. Mintha valaki kiemelte volna belőlem mindazt, ami addig bennem volt, és csak a burkomat hagyta volna ott azon a bőrszéken, egy idegen irodában.
– Anna. Hall engem?
– Igen. Hallom.
– Van kérdése?
Lenéztem a kezemre. A gyűrű megcsillant. Sima, arany karika, kő nélkül. Együtt vettük őket egy kis ékszerüzletben a belvárosban, ahol az eladó nevetve azt mondta ránk, hogy „galambocskáim”. Huszonhat éves voltam. Gábor huszonkilenc. Akkor a bolttól a megállóig a karjában vitt, én pedig úgy nevettem, hogy az emberek utánunk fordultak.
– Mennyit érhet a lakás? – kérdeztem végül.
– Pontos piaci értékbecsléshez külön szakvélemény kellene. De jó környék, harmadik emelet, és ha jól látom, hatvankét négyzetméter. A mostani árak mellett valahol harmincnégy-harminchat millió forint körül lehet. Talán valamivel több is.
– A fele az enyém?
– A fele önt illeti. A lakást a házasságuk alatt vásárolták, a hitel is mindkettőjük nevén van. Egyenlő jogaik vannak hozzá. Egészen addig, amíg ezt itt alá nem írja.
Ujjával rákoppintott a mappára. A körme élesen csattant a műanyagon.
– Mondja meg őszintén – nyögtem ki. – El akarja adni a lakást, és el akar menni?
Katalin néhány másodpercig hallgatott. Nem olyan embernek tűnt, aki feleslegesen beszél.
– Nem tudhatom, mit akar a férje – mondta lassan. – Én csak azt tudom, mire adnak lehetőséget ezek az iratok. Arra, hogy eladja a közös otthonukat, elvigye az összes pénzt, és önt a gyerekkel együtt üres kézzel hagyja. Mindezt a törvény is fedezné egyetlen feltétellel.