Gábor letette a mappát a konyhaasztalra, éppen a sótartó és Lilla matekfüzete közé.
– Írd alá, kérlek. Csak formaság.
A tűzhelynél álltam, a ragut kavargattam. A fakanál koppant egyet a lábas peremén, én pedig hátrafordultam.
A mappa kék volt, műanyag, az a fajta olcsó irattartó, amit bármelyik papírboltban meg lehet venni pár száz forintért. Semmi feltűnő nem volt rajta. Gábor már levette a kabátját, felakasztotta a fogasra, most pedig az ajtófélfának dőlve állt a konyha bejáratánál. Két ujjal az orrnyergét dörzsölte. Mindig ezt csinálta, amikor nyugodtnak akart látszani.
– Miféle papírok ezek?
– A lakással kapcsolatosak. A bank kéri a hitelkiváltáshoz. Mondtam már, hogy alacsonyabb kamatra váltunk.
Valóban beszélt róla. Valamit magyarázott a kamatról, meg arról, hogy a havi törlesztő négyezer forinttal kevesebb lesz. Emlékeztem arra a beszélgetésre: nagyjából két hete történt, vasárnap reggel. Lilla mesét nézett, Gábor kávézott, közben a telefonján lapozgatott valamit. Én bólogattam. Négyezer havonta, egy év alatt negyvennyolcezer. Akkor teljesen ésszerűnek tűnt.
– Most nem tudom, olajos a kezem.
– Egy perc az egész. Két aláírás.
Elzártam a gázt. Megtöröltem a kezem abba a fehér konyharuhába, amelyet anyától kaptam nőnapra, és amelynek a szélére piros cseresznyéket hímeztek. A sok mosástól már szürkés árnyalata lett. Odaléptem az asztalhoz.
Kinyitottam a mappát.
Kilenc lap volt benne. Vastagabb papír, apró betűk. Megakadt a szemem néhány kifejezésen: „közjegyzői hozzájárulás”, „közös tulajdon rendje”, „házassági vagyonjogi szerződés”. A jobb felső sarokban ott állt a közjegyző neve is: Takács V. R.
– Gábor, ez nem kevés irat.
– Teljesen szokványos csomag. A bank mindenkinek ilyet ad. Én a rám eső részt már aláírtam.
Közelebb jött. Megéreztem a kölnijét: fás illat volt, valami kesernyés mellékzöngével. Régebben hétköznap sosem fújta be magát. Csak hétvégén, ha mentünk valahová. Már egy hónapja feltűnt, de akkor még legyintettem magamban: hát istenem, jobban odafigyel magára. Ez még jó is.
– Itt és itt – mutatott két helyre, ahol sárga cetlik lógtak ki a lapok széléből. – Addig bemegyek Lillához.
Azzal eltűnt a nappali felé. Egy pillanattal később meghallottam a lányunk hangját:
– Apa, nézd, milyen dinoszauruszt rajzoltam!
Utána Gábor nevetése következett. Furcsa nevetés volt. Olyan, mintha előbb kifújta volna a levegőt, aztán eszébe jutott volna, hogy most nevetnie kell.
Leültem az asztalhoz.
Az ujjaim maguktól kezdték forgatni a jegygyűrűmet. Tizenkét éve nem tudtam leszokni erről a mozdulatról. Tekergeted, ha gondolkodsz. Tekergeted, ha ideges vagy. Tekergeted ok nélkül is, egyszerűen azért, mert ott van.
Olvasni kezdtem.
A betűk aprók voltak, talán kilences méretűek, de az is lehet, hogy nyolcasok. Tömör jogi szöveg. „Az első fél átruházza”, „az alulírott hozzájárulását adja”, „igényérvényesítési jogát elveszíti”. A mondatok egymásba akaszkodtak a szemem előtt, mint egy hosszú tehervonat kocsijai. Könyvelő vagyok, naponta dolgozom iratokkal. Csakhogy ezek a papírok nem tartozásokról és követelésekről szóltak. Nem számokról. Valami egészen másról.
A harmadik oldalt kétszer is átfutottam. Aztán a negyediket is.
Valami nem stimmelt. Nem egy bizonyos mondat, nem egy konkrét pont zavart. Inkább az érzés. Mint amikor belépsz a lakásba, és rögtön tudod, hogy valami elmozdult a helyéről. Arrébb került egy szék? Nyitva maradt az ablak? Nem tudod megmondani. Csak a gyomrod összerándul.
Becsuktam a mappát.
– Gábor, holnap átnézem tiszta fejjel. Most fáradt vagyok.
A szobából először semmi nem hallatszott. Aztán a válasz:
– Rendben. Csak csütörtökig kellene, mert a bank várja.
– Jó.
Betettem a mappát a konyhaasztal fiókjába, Lilla rajzainak kupaca alá. Legfelül az a rajz feküdt, amelyen a családunk volt: három hatalmas fejű pálcikaember, egy vörös kutya, amilyen nekünk sosem volt, és egy kék tetős ház. Lilla minden családi rajzra odabiggyesztett egy kutyát, hiába magyaráztuk el neki százszor, hogy lakásban nem olyan egyszerű.
Az este látszólag a megszokott mederben folyt tovább. Vacsora. A ragu, amely kissé odakapott, amíg a papírokat böngésztem. Lilla a villájával turkálta az ételt, és Dóráról mesélt, az osztálytársáról, aki hörcsögöt vitt be az órára. Gábor bólogatott, közben a telefonját nézte. Később lefektettük a gyereket. Mesét olvastunk neki: egy oldalt én, egyet ő. Így csináltuk, amióta Lilla hároméves volt.
Amikor a lányunk elaludt, Gábor elnyúlt a kanapén, és bekapcsolta a focimeccset. Én bementem a fürdőszobába.
Megnyitottam a csapot, és csak álltam ott, két kézzel a mosdó szélébe kapaszkodva. A tükörből a saját arcom nézett vissza rám. Sötét karikák a szemem alatt, egy kiszabadult hajtincs a halántékomnál. Harmincnyolc éves voltam. Ebből tizenkettőt ezzel az emberrel éltem le. Szültem neki egy lányt. Közösen vettünk fel lakáshitelt, együtt válogattuk a fürdőszobai csempét is – ezt a türkizt, amelyet én akartam, ő pedig túl élénknek tartott. Végül én győztem.
A víz folyt, én pedig mozdulatlanul álltam.
Reggel nem nyúltam a mappához. Elvittem Lillát az iskolába, aztán bementem dolgozni. Az irodánk a Kossuth Lajos utcában volt, egy régi épület második emeletén, három kisebb helyiségben. Én az ablak mellett ültem. Odakint parkoló látszott és egy nyárfa, amely nyaranta mindent beborított fehér pihével.
Egész nap a mappa járt a fejemben. Nem is igazán az, hogy mi állt benne, mert teljesen nem értettem meg. Inkább az, ahogy Gábor az ajtóban állt. A kölni egy hétköznapi estén. A „két aláírás, egy perc az egész”. A sárga jelölőcédulák, amelyek olyan gondosan mutatták, hová kellene írnom a nevemet.
Ha tizenkét éve szeretsz valakit, hozzászoksz ahhoz, hogy hiszel neki. A bizalom olyan, mint egy fal: amíg áll, észre sem veszed. Amikor pedig repedés jelenik meg rajta, elsőre azt sem látod. Csak valami hideg huzatot érzel.
Ebédszünetben felhívtam Esztert. Még az egyetemről ismertük egymást, azóta is barátnők voltunk. Biztosítónál dolgozott, és nálam sokkal jobban eligazodott a papírok világában.
– Eszter, nincs véletlenül egy ismerős ügyvéded? Valaki normális. És nem aranyáron.
– Mi történt?
– Semmi különös. Csak meg kellene nézetnem pár dokumentumot.
– A lakással kapcsolatban?
– Igen.
Elhallgatott. Eszter mindig tartott egy kis szünetet, mielőtt valami lényegeset mondott volna. Mintha belül mérlegre tenné a szavakat, és csak azután engedné ki őket.