— Tudom — felelte Anna, és a hangja valamivel lágyabb lett. — Hiszem, hogy nem szándékosan csináltad. De attól még ez lett belőle. És most valahogy rendbe kell tennünk.
Gábor visszaroskadt a kanapéra. Könyökét a térdére támasztotta, arcát a tenyerébe rejtette, és hosszú ideig meg sem szólalt. Anna nem sürgette. Csak állt előtte, és hagyta, hogy a kimondott szavak végre leülepedjenek.
— Jó — mondta végül a férfi rekedten. — Jó, értem. Igazad van. Én… tényleg nem láttam, mi történik. Nem gondoltam végig.
— Mert egyszerűbb volt nem végiggondolni — válaszolta Anna csendesen.
— Lehet — emelte fel a fejét Gábor. A tekintete fáradt volt, és most először nem védekezett. — Sajnálom. Komolyan. Nem akartam, hogy így érezd magad mellettem.
Anna leült mellé, de hagyott közöttük egy kis távolságot.
— Nekem most nem egy bocsánatkérésre van szükségem, Gábor. Hanem arra, hogy változzanak a dolgok. Azt szeretném, ha valóban kivennéd a részed az otthoni feladatokból. Azt szeretném, ha nem vizsgálnád át minden kiadásomat, mintha engedélyt kellene kérnem. És azt szeretném, ha ebben a házasságban nem alárendeltnek, hanem egyenrangú félnek érezhetném magam.
Gábor lassan bólintott. Még mindig nem nézett rá igazán.
— És a listával mit csináljak?
— Vidd magaddal — nyújtotta felé Anna a füzetet. — Olvasd át nyugodtan. Gondolkodj rajta. Ha valamivel nem értesz egyet, mondj helyette más megoldást. De ne olyat, ami megint csak neked kényelmes. Olyat, ami mindkettőnknek igazságos.
A férfi átvette a füzetet, és végigpillantott a pontokon. Az arcán nehéz volt bármit is kiolvasni.
— És a pénzügyek? — kérdezte kis idő múlva.
— Az a legegyszerűbb része — mondta Anna. — Az én fizetésem az enyém, a tiéd pedig a tiéd. A közös költségeket közösen fizetjük: lakás, bevásárlás, autó, rezsi, ami ide tartozik. Ezekre fele-fele arányban beteszünk egy meghatározott összeget. Ami ezen felül megmarad, az mindenkinek a sajátja. Nincs elszámoltatás, nincs engedélykérés, nincs számonkérés. — Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: — Vagy, ha ragaszkodsz ahhoz, hogy minden pénz közös, akkor tényleg osszuk ketté az egészet. Mindegy, ki mennyit keresett, a teljes összeg fele a tiéd, fele az enyém. Te döntesz.
— De hát én jóval többet keresek nálad — csúszott ki Gábor száján.
— Pont ezért lenne számodra kedvezőbb az első megoldás — nézett rá Anna, és a szája sarkában halvány, de éles mosoly jelent meg. — Viszont ha továbbra is azt mondod, hogy „a pénzünk közös”, akkor legyen valóban közös. Egyenlő arányban. És akkor a saját részemmel azt kezdek, amit akarok, te pedig nem kommentálod.
Gábor elnémult. Látszott rajta, hogy számol fejben, mérlegel, keres valami rést, de nem talál.
— Legyen az első — dörmögte végül. — A közös kiadásokra fele-fele.
— Akkor ebben megegyeztünk — állt fel Anna. — Holnap nyitunk egy közös számlát. A hónap elején mindketten átutaljuk rá a részünket. Ami azon kívül marad, az magánügy.
— És akkor te sem fogsz kiakadni azon, amit én veszek?
— Pontosan annyira nem, amennyire te sem akadsz ki az én vásárlásaimon — felelte Anna, és egyenesen a szemébe nézett. — Így korrekt?
Gábor habozott egy másodpercig, aztán bólintott.
— Így korrekt.
Anna lassan kifújta a levegőt. Mintha a vállából egy kicsit kiengedett volna a görcs. Nem hitte, hogy egyetlen beszélgetéstől minden megoldódik. Tudta, hogy még sok vita, újra és újra kimondott határ, rengeteg türelem és valódi munka kell hozzá. De valami elindult. Nem végső győzelem volt ez, csak az első lépés. Mégis fontos lépés egy tisztább, emberibb közös élet felé.
— Bemegyek, összedobok valami vacsorát — mondta, és elindult a konyha irányába.
— Várj — szólt utána Gábor, majd felállt. — Ma inkább rendeljünk valamit. Pizzát, vagy szusit, amit szeretnél. Én fizetem.
Anna megfordult, és meglepetten felvonta a szemöldökét.
— Az új szabályok tiszteletére — próbált mosolyogni Gábor, kissé zavartan. — Meg azért, hogy ma végre te is pihenj. Igazad volt. Túl sokszor mondtam, hogy majd segítek, és túl kevésszer tettem meg tényleg. Szeretném jóvátenni.
— Szeretnéd, vagy jóvá is teszed? — kérdezte Anna. A hangjában már ott bujkált valami enyhébb, de a korábbi fájdalom nem tűnt el nyomtalanul.
— Jóváteszem — válaszolta Gábor határozottabban. — Komolyan mondom. Adsz még egy lehetőséget?
Anna ránézett a férjére. Látta a bűntudatot az arcán, a merev vállát, az ujjait, amelyek idegesen gyűrögették a füzet sarkát. És arra gondolt, hogy talán nem veszett el minden. Talán még van mit megmenteni. De csak akkor, ha Gábor nem csupán most, ebben a pillanatban érzi át, hanem holnap, jövő héten és hónapok múlva is hajlandó lesz változni. És ha ő maga is elég erős lesz ahhoz, hogy többé ne engedje eltörölni a saját határait.
— Rendben — mondta végül. — Rendelj valamit. De jövő héttől tényleg másképp élünk. A lista alapján. Világos, igazságos szabályokkal.
— A lista alapján, világos és igazságos szabályokkal — ismételte Gábor. Aznap este először úgy mosolygott, hogy abban nem volt sem gúny, sem sértettség, csak őszinteség.
Anna bement a hálószobába. Lehúzta az új csizmát, óvatosan betette a szekrénybe, aztán még egy pillanatig nézte. Szép volt, kényelmes, és az övé. A saját pénzéből vette — abból az összegből, amelyhez úgy jutott hozzá, hogy eladott valamit, ami kizárólag hozzá tartozott.
De ez a csizma már nem pusztán egy pár lábbeli volt. Jelképpé vált. Arra emlékeztette, hogy ő nem valakinek a mellékszereplője, nem díszlet egy másik ember életében. Önálló ember, saját akarattal, saját döntésekkel, saját pénzzel és saját hanggal.
Ha Gábor valóban képes lesz ezt belátni, és nemcsak elfogadni, hanem tiszteletben is tartani, akkor talán működhet közöttük.
Ha pedig mégsem… nos, akkor ez a csizma arra is tökéletes lesz, hogy Anna egyenes háttal, biztos léptekkel induljon tovább a maga útján. Bármerre vezesse is.