— Azt szeretném, hogy végre partnerként bánj velem — felelte Anna, ugyanolyan visszafogott hangon. — Hogy legyen jogom elkölteni a saját munkámmal megkeresett pénzt anélkül, hogy utána minden apróságot meg kellene magyaráznom. Hogy belásd: ha te egyeztetés nélkül vásárolhatsz magadnak bármit, akkor nekem is ugyanennyi szabadság jár.
— Csakhogy én többet hozok haza…
— És ez mit változtat? — Anna leült a kanapéra, mintha hirtelen minden ereje elszállt volna. — Ettől én kevesebbet érek? Ettől nekem nem lehet véleményem? Nem dönthetek semmiről?
Gábor felé fordult. A férfi tekintetében most először jelent meg valami bizonytalan villanás.
— Nem, hát persze hogy nem…
— Akkor mégis miért így viselkedsz? Miért kell szinte engedélyért folyamodnom, ha venni akarok magamnak egy csizmát, miközben te szemrebbenés nélkül megrendeled a következő kütyüdet?
Gábor nem válaszolt. Lesütötte a szemét, és a parketta egyik pontját nézte.
— Tudod, Gábor — Anna hátradőlt, és fáradtan kifújta a levegőt —, nemcsak az anyagiak miatt vagyok kimerülve. Az egészből elegem lett. Abból is, hogy a háztartás szinte teljesen rám maradt. Emlékszel még, mit mondtál, amikor összeköltöztünk? Azt ígérted: „Nyugi, drágám, mindent közösen csinálunk, igazságosan elosztva.”
— Én szoktam segíteni…
— Kiviszed a szemetet. Néha. Ha külön szólok. Többször is. — Anna ránézett. — Ki készít vacsorát nap mint nap? Ki indítja el a mosást? Ki vasalja ki az ingeidet? Ki porszívózik, töröl port, súrolja a fürdőt? Ki megy el bevásárolni?
— Te hamarabb érsz haza, mint én…
— Egyetlen órával! — csattant fel Anna. — Egy órával vagyok itthon korábban, és szerinted ez automatikusan azt jelenti, hogy az egész lakás az én felelősségem? Ráadásul még ebédet is csomagolok neked másnapra. Ügyelek rá, hogy legyen tiszta ruhád. Időpontot kérek neked az orvoshoz, ajándékot veszek a családodnak, fejben tartom az összes születésnapot és évfordulót. — A hangja megremegett. — Úgy viselkedem, mintha az anyád lennék, az isten szerelmére. Pedig a feleséged vagyok.
Gábor állkapcsa megfeszült.
— Ez így azért nem igazságos…
— Nem igazságos? — Anna hirtelen felállt. — Tudod, mi nem igazságos? Az, hogy munka után hazaérek, és kezdődik a második műszakom. Az, hogy a hétvégéim főzéssel, mosással meg takarítással telnek, miközben te játszol vagy meccset nézel. Az, hogy „segítségnek” nevezed azt, ami egy felnőtt ember alapvető kötelessége lenne abban az otthonban, ahol ő maga is él.
— Jó! — emelte fel a hangját Gábor. — Akkor mit akarsz? Írjunk táblázatot, mint valami gyerektáborban?
— Miért is ne? — Anna odalépett a komódhoz, kivette a jegyzetfüzetét, és tollat keresett. — Osszuk fel most. Itt és most. Felelősen, fele-fele arányban.
Kinyitotta a füzetet, majd két oszlopot rajzolt az üres oldalra.
— Főzés. Hétfőn, szerdán és pénteken én főzök. Kedden, csütörtökön és szombaton te. Vasárnap vagy közösen készítünk valamit, vagy rendelünk.
— Anna, ez teljes képtelenség…
— Takarítás — folytatta, mintha meg sem hallotta volna. — Én vállalom a fürdőt és a hálószobát, te a konyhát és a nappalit. Hetente egyszer. Mosás: mindenki a saját ruháit intézi. Bevásárlás: felváltva, vagy együtt. — Írt tovább, fel sem pillantva. — Vasalás: mindenki megoldja magának. Szemét: minden este leviszed, külön emlékeztető nélkül. Mosogatás: aki főzött, annak nem kell mosogatnia.
— Te ezt most tényleg komolyan gondolod? — Gábor úgy bámult rá, mintha nem hinne a fülének.
— Teljes mértékben. — Anna végre felnézett. — Vagy igazságosan elosztjuk a feladatokat, vagy én befejeztem azt, hogy mindent egyedül vigyek a hátamon. Döntsd el.
— De én nem tudok főzni!
— Akkor megtanulod. Két diplomád van, valószínűleg egy adag tésztát képes leszel kifőzni.
— Anna, ez nevetséges. Felnőtt emberek vagyunk, mi szükség van ilyen szabályokra?
— Pontosan azért, mert felnőttek vagyunk. — Anna letette a füzetet az asztalra. — Ez nem játék, Gábor. Ez az utolsó kísérletem arra, hogy megmentsük azt, ami még menthető kettőnkből. Mert őszintén? Már nem bírom. Nem akarok tovább a bejárónőd lenni, aki közben még a saját kiadásairól is jelentést tesz. Én nem ilyen életet akarok.
Volt valami a hangjában, amitől Gábor mozdulatlanná dermedt. Mintha csak akkor esett volna le neki, hogy ez nem egy újabb, megszokott veszekedés. Nem olyan vita, amely után majd becsapódik egy ajtó, aztán másnap minden megy tovább ugyanúgy. Ez most határvonal volt.
— Ezzel pontosan mit akarsz mondani? — kérdezte elcsendesedve.
Anna sokáig nézte őt, mielőtt válaszolt volna.
— Azt, hogy változnia kell valaminek. Nem látszatból, nem két napig, nem olyan ígéretekkel, amelyeket egy hét múlva elfelejtesz. Annak idején azt mondtad, a társam leszel, nem az irányítóm. Azt mondtad, mindent együtt beszélünk meg. Hogy egy csapat leszünk. — Elhallgatott egy pillanatra, mintha a megfelelő szavakat keresné. — De mi nem csapattá váltunk. Te lettél a főnök, én pedig az alkalmazottad. A pénzben is, az otthonunkban is.
Gábor arca megrándult, és alig hallhatóan szólalt meg:
— Nem így akartam.