— …és próbálom úgy összerakni a hónapot, hogy ne csússzunk mínuszba — folytatta Gábor ingerülten. — Fogalmad van róla, mennyit visz el a lakás fenntartása? A bevásárlás? Az, hogy a te anyádat is rendszeresen támogatjuk?
— Az én anyámat? — Anna hangja egyszerre lett metszően hideg. — Anyának havonta ötezer forintot adunk. A te szüleidnek viszont a múlt hónapban ötvenezret küldtünk, mert „muszáj” volt megcsináltatni valamit a nyaralón. És én akkor egyetlen szemrehányó szót sem tettem.
— Az teljesen más helyzet volt! Ott tényleg sürgősen kellett a pénz!
— Hát persze. Sürgős eset. Pont, mint az a tizenötezres horgászbot tavasszal. Az is biztos élet-halál kérdése lehetett.
Gábor úgy rándította félre a fejét, mintha egy kellemetlenül zümmögő rovart próbálna elkergetni.
— Hogy jön ide már megint a horgászbot? Most nem arról van szó, hanem a csizmádról!
— Nem, Gábor. Most arról van szó, hogy kétféle szabályt használsz. — Anna tett felé egy lépést, és nem kapta el a tekintetét. — Te bármikor költhetsz a hobbijaidra, a kényelmedre, arra, amire éppen kedved támad, anélkül, hogy engem előtte megkérdeznél. Nekem viszont minden apróságért magyarázkodnom kell. Engedélyt kell kérnem, hogy vehessek magamnak egy pár csizmát. Ráadásul abból a pénzből, amit én kerestem meg.
— Fejezd már be ezt a hisztit! Ahhoz a pénzhez semmi közöd, és nem is lesz, világos? — csattant fel Gábor, majd abban a pillanatban elnémult, ahogy meghallotta a saját szavait.
Anna hátrált egy lépést. Mintha valami jeges üresség nyílt volna a mellkasában.
— Mondd még egyszer — suttogta. — Nincs közöm a pénzhez?
Gábor végigsimított az arcán, mintha le akarná törölni magáról a kimondott mondatot.
— Nem így akartam mondani…
— De. Pontosan így akartad. Nincs közöm hozzá. Nekem, aki ugyanúgy ledolgozom a napi nyolc órát. Nekem, aki minden hónapban magamon húzom meg a nadrágszíjat, hogy legyen félretett pénzünk. Nekem, aki lassan egy éve semmi normális új dolgot nem vettem magamnak.
— Anna…
— Tudod, mi ebben a legnevetségesebb? — leereszkedett a fotel peremére, hirtelen olyan kimerültség szakadt rá, mintha ólmot öntöttek volna a vállára. — A nagymamám ékszereit nem csak a csizma miatt vittem el. Szerettem volna venni egy edzőtermi bérletet. Meg beiratkozni angolra, mert a munkahelyemen talán lenne esélyem előrébb jutni. Aztán elengedtem. Mert minek? Úgyis előálltál volna valamivel. Hogy ez most nem időszerű. Hogy felesleges kiadás. Hogy előbb veled kellett volna egyeztetnem.
— Ez nem igaz, te ezt teljesen kiforgatod…
— De, ez az igazság! — ugrott talpra, és most már nem tudta visszatartani a szavakat; úgy szakadtak ki belőle, mint a felgyűlt víz egy átszakadt gáton. — Te ellenőrzöd minden egyes vásárlásomat, miközben magadnak természetesnek tartod, hogy azt veszel, amit csak akarsz. Emlékszel arra a játékkonzolra, amit harmincezerért rendeltél? Én akkor szereztem róla tudomást, amikor a futár becsengetett vele. És mit mondtál? Hogy munka után szükséged van valamire, amivel kikapcsolódsz. Amikor én felvetettem, hogy kellene egy új telefon, mert a régi már alig működik, te úgy vallattál, mintha bűnt követtem volna el: „Biztosan muszáj? Nem bírja még egy darabig? Nem lehetne pár hónappal később?”
Gábor levegőt vett, mintha válaszolni akarna, de Anna nem hagyta.
— És tudod, mi fáj igazán? Nem is maga a pénz. Hanem az, hogy szerinted ezzel semmi baj nincs. Te komolyan elhiszed, hogy mert a fizetésed magasabb, jogod van meghatározni, hogyan éljünk.
— Én csak azt akarom, hogy anyagilag biztonságban legyünk!
— Nem, ez hazugság! — Anna hangja már majdnem kiáltássá erősödött. — Te irányítani akarsz. Azt akarod, hogy rád legyek utalva. Hogy kérjek, magyarázzak, bizonygassam, miért van szükségem valamire, és közben még bűntudatom is legyen.
— Ez már beteges képzelgés…
— Beteges? — Anna röviden felnevetett, de abban a nevetésben semmi vidámság nem volt. — Jó. Akkor számoljunk. Az elmúlt egy évben hányszor kérted ki a véleményemet, mielőtt ötezer forintnál többet költöttél valamire?
Gábor nem felelt.
— Pontosan — bólintott Anna keserűen. — És hányszor vontál kérdőre engem, ha vettem valamit, ami ezer forintnál drágább volt? Mindig. Kivétel nélkül minden rohadt alkalommal.
— Mert ésszel kell bánni a pénzzel! — robbant ki Gáborból. — Nem szórhatjuk el gondolkodás nélkül! Félreteszünk nyaralásra, autóra, a jövőnkre!
— A te jövődre! A te nyaralásodra! A te autódra! — Anna egészen közel lépett hozzá. — Mikor kérdezted meg utoljára, hogy én hová szeretnék menni pihenni? Hogy én milyen autót választanék? Hogy én mit szeretnék kezdeni az életemmel?
— Ezt már megbeszéltük…
— Három éve, még az esküvő előtt! Azóta minden fontos döntést te hozol meg, egyedül. „Anna, nyáron anyámékhoz utazunk.” „Anna, eldöntöttem, ilyen kocsit veszünk.” „Anna, foglaltam asztalt ebbe az étterembe.” Én pedig lassan nem társad vagyok, hanem díszlet a te életedben.
Gábor elfordította a fejét, és az ablak felé nézett. A hallgatás hosszúra nyúlt közöttük. A szomszéd lakásból tompán átszűrődött egy bekapcsolt televízió hangja, valami műsor mesterkélt nevetése.
— Mit szeretnél? — kérdezte végül halkan.