— Higgadj már le! Ehhez a pénzhez neked semmi közöd, és nem is lesz! Világos? — üvöltötte a férfi, csakhogy a felesége azonnal visszavágott, és egy pillanat alatt helyre tette.
Anna a megszokottnál jóval hamarabb hallotta meg, ahogy megnyikordul az előszoba ajtaja. Péntek volt, alig múlt fél hat; Gábor ilyenkor szinte soha nem ért haza. Ösztönösen a kanapé alá lökte az új csizmák dobozát, ám rögtön megértette, hogy elkésett. A férje már ott állt a nappali küszöbén, és a tekintete egyenesen a lábára szegeződött.
Az új csizmák rajta voltak. Puha velúrból készültek, mély, étcsokoládéra emlékeztető árnyalatban, kényelmes, biztos sarokkal. Anna hetek óta nézegette őket a butik kirakatában, valahányszor munkába menet elhaladt előtte.
— Új darab? — kérdezte Gábor túlzottan nyugodt hangon, de Anna már régen megtanulta kihallani ebből a feszültséget.
— Igen — felelte, és elhatározta, hogy nem kezd magyarázkodó kerülőutakba. — Ma vettem meg.
Gábor lassú mozdulattal kibújt a zakójából, majd gondosan a szék támlájára terítette. Az inge legfelső gombját is kigombolta. Egyetlen szót sem szólt közben, de ez a némaság Annának sokkal fenyegetőbbnek tűnt, mintha azonnal kiabálni kezdett volna.
— Beszéltünk mi erről a csizmáról? — szólalt meg végül, amikor leereszkedett a kanapéra.
— Nem. Erről konkrétan nem.
— Pontosan. Nem beszéltünk róla. — Gábor megmasszírozta az orrnyergét, mintha rettenetesen fárasztaná az egész helyzet. — Anna, hányszor kell még elmondanom ugyanazt? Vannak közös szabályaink. Ami nem alapvető élelmiszer vagy valami apró háztartási szükséglet, azt előbb egyeztetjük. Ketten. Ismerős még ez a szó? Ketten?
Anna mellkasában azonnal fellobbant az a régi, ismerős ingerültség. Ez a hang. Ez a kioktató, fölényes tónus, mintha egy felelőtlen gyerekkel beszélne. Legszívesebben felkapott volna valami súlyosat, és hozzávágta volna.
— Gábor, ezt a saját pénzemből fizettem ki — mondta, amennyire csak tudta, visszafogottan.
A férfi gúnyosan felnevetett az orra alatt.
— A saját pénzedből? Ha esetleg kiment volna a fejedből: közös kasszánk van. Közös bevétel, közös kiadás, közös felelősség.
— Ez most nem abból ment. Olyan pénzből vettem, ami nem tartozott a közös költségvetéshez.
Gábor homloka ráncba szaladt.
— Miféle ostobaság ez? Hogyhogy nem a költségvetéshez tartozott? Titokban félreteszel magadnak?
— Eladtam néhány holmimat — Anna felállt, és összefonta a karját maga előtt. — Régi ékszereket. A nagymamámtól maradtak rám, de soha nem viseltem őket. Feltettem őket egy hirdetési oldalra, jelentkezett rájuk vevő, ennyi. Az az összeg az enyém volt. Nem a családi pénzből nyúltam le semmit.
Gábor arca hirtelen sötétvörösre váltott.
— Álljunk csak meg… — emelte fel a kezét, mintha meg akarná állítani a beszélgetést. — Tehát eladtad a családi értékeket, és még csak meg sem kérdeztél róla?
— Azok az ÉN családi értékeim voltak — hangsúlyozta Anna. — Az én nagymamámtól, az én rokonságomból.
— Mi ketten egy család vagyunk! — csattant fel Gábor, és már nem is próbált higgadt maradni. — Ami a házban van, az mindkettőnké. A lakás, a kocsi, a bútorok, sőt még azok a nagymamádtól örökölt fülbevalók is!
— Tényleg? Így működik? — Anna érezte, hogy elszakad benne valami, amit eddig erővel tartott vissza. — Amikor te húszezerért vettél magadnak új fülhallgatót, velem egyeztettél előtte? Amikor megrendelted azt a nevetségesen drága késkészletet, kikérted a véleményemet?
— Az egészen más! — Gábor felpattant a kanapéról. — A fülhallgatóra szükségem van a munkához. A kések pedig a háztartást szolgálják, a konyhánkba kellettek.
— Nekem meg erre a csizmára van szükségem a munkámhoz! Naponta bejárok az irodába, ügyfelekkel tárgyalok. Vagy szerinted jelenjek meg úgy, mintha az utcáról estem volna be?
— Ne ferdíts! Tele van cipővel a szekrényed!
— Régi, elhasznált cipőkkel! Olyanokkal, amiket még az esküvőnk előtt hordtam! — Anna idegesen járkálni kezdett a nappaliban, a hangja pedig megremegett az elfojtott haragtól. — Tudod mit, Gábor? Elegem lett. Halálosan elegem van abból, hogy minden fillér miatt, amit magamra költök, bűntudatot kell éreznem. Hogy meg kell indokolnom egy rúzst, egy arckrémet, bármit. Te közben gond nélkül megveszed magadnak, amit megkívánsz, és eszedbe sem jut előtte szólni!
— Mert én keresek többet! — robbant ki Gáborból. — Én hozom haza a nagyobb részt. Én fizetem a lakást, az autót, gyakorlatilag mindent!
A szoba hirtelen elnémult. Nehéz, fullasztó csend ereszkedett közéjük. Anna a férjére nézett, és hosszú idő óta először mintha valóban látta volna őt. A kivörösödött arcát, a mellkasa előtt összefont karját, az összehúzott, gőgös tekintetét. Mikor változott ilyenné? Vagy talán mindig is ilyen volt, csak ő nem akarta észrevenni?
— Értem — mondta végül halkan. — Vagyis mivel többet keresel, szerinted jogod van eldönteni, én mire költhetek?
— Nem döntök el semmit helyetted! Csak azt várom el, hogy tartsuk magunkat ahhoz, amiben megegyeztünk!
— Ahhoz a megállapodáshoz, amit te bármikor félresöpörsz, ha éppen neked úgy kényelmes?
— Anna, ez már teljes képtelenség! — Gábor idegesen a hajába túrt. — Én tartom kézben a családi kasszát!