Még a csizmámat sem volt időm lehúzni, amikor már a kezembe csapódott egy foltos, virágmintás kötény.
— Na végre, hogy ideértél! Gyerünk, kapd át magad, az asztalon ott vár három kiló pucolatlan krumpli.
Nóra a bejárat közepén állt, olyan arckifejezéssel, mint egy sértett királynő, akinek nem hordták elé időben a hódolatot.
— Neked is jó estét. Én egyébként ajándékkal jöttem. A születésnapodra hívtál meg, ha jól emlékszem.
— Jaj, ugyan már, miféle ünneplés! Úgyis csak otthon savanyodsz Márk nélkül, unatkozol, mint a befőtt. A bátyám egy teljes hónapra elutazott munkaügyben, én meg gondoltam, legalább kicsit kirángatlak ebből. A barátaim már mind itt vannak, nekem velük kell foglalkoznom, te meg családtagként gyorsan összedobsz néhány salátát. Elvégre nem idegenek vagyunk.
— Vagyis a születésnapi meghívás valójában csak fedőnév volt arra, hogy ingyen konyhai személyzetet szerezz?
— Már megint kezded? Fontos vendégeim vannak, a kínálat is első osztályú, nem fogok még külön kisegítőt is fizetni. Menj szépen dolgozni, aztán majd csomagolok neked egy dobozzal a maradékból. Márknak pedig nem említem meg, hogy itt egész este lustálkodtál.
Bementem a konyhába, és egy pillanatra szó szerint elakadt a szavam. A pimaszság mérete szinte művészi szintre volt emelve. A drága kővel burkolt konyhaszigeten három hatalmas lavór tornyosult. Bennük szomorúan hevert az olcsó főtt párizsi, az akciós rákrúd és a konzerv zöldborsó. Mellette katonás sorban álltak a legolcsóbb majonézes műanyag vödrök. Ezzel szemben a nappaliba indulásra kész tálcákon vörös kaviáros kosárkák csillogtak, sonkaszeletek sorakoztak, mellettük pedig méregdrága sajtok illatoztak.
— Nóra, áruld már el, miért vált ilyen hirtelen kontinenst az étlap? A nappaliban Monaco, itt meg egy kilencvenes évekbeli pályaudvari büfé?
— Nem a te dolgod kitalálni. Nekik ez is bőven megfelel, te pedig még a ráksalátának is örülni fogsz. Apróbbra vágd, megérkezett Gergő.
— Gergő az új pénzforrásod? Miatta rendezted ezt az egész rongyrázós színjátékot?
— Gergő a leendő férjem! Tehetős ember, érted? Meg kell mutatnom neki, hogy tökéletes háziasszony vagyok. Úgyhogy ne szövegelj, hanem járjon a kezed.
— És Gergő elé is a kék lavórból szeded majd a rákrudat?
— Gergőnek azt fogom beadni, hogy fél napot robotoltam a tűzhely mellett, csak hogy elkészüljön a kedvenc pekingi kacsája. Valójában étteremből hozattam. Ezek a lavóros csodák meg a távoli rokonoknak mennek. Ők úgysem veszik észre a különbséget.
— És neked eszedbe sem jutna a saját két kezeddel csinálni valamit? Elvégre a te ünnepséged.
— Nekem? Kizárt. Negyvenezer forintos manikűröm van! Mégis hogy képzeled? Menjek ki a vendégek közé hagymaszagúan?
— Értem. Vagyis én hagymabűzzel körüllengve tökéletesen beleillek ebbe a luxusdíszletbe?
— Neked aztán mindegy, Márk úgyis üzleti úton van. Kinek akarnál tetszelegni?
— Tudod mit, drága sógornőm? Azt hiszem, ebből a lélekemelő kis túlélőjátékból én most kiszállok. A mai jótékonykodási keretem kimerült.
— Hogyhogy kiszállsz? Az én házamban vagy! Szívességet tettem neked, kirángattalak a négy fal közül! Kutya kötelességed segíteni!
— Kötelességem? Pontosan melyik paragrafus alapján? Vagy nálatok a rokoni kapcsolat automatikusan felülírja az alapvető emberi jogokat?
— Csak irigy vagy! Nekem házam van, gazdag vőlegényem, rangos ismerőseim, te meg ideestél a készbe, és még egy rohadt krumplit is finnyáskodsz megpucolni! Márk nyakán élsz!
— Márk nyakán? Nóra, esetleg emlékeztesselek rá, kettőnk közül ki fizette ki ennek a háznak az induló önrészéből a felét, amelyben most ekkora úrnőt játszol? A férjem és én.
— A vállalkozásunkból vettük ki azt a pénzt, és kamat nélkül adtuk oda neked, hogy felépíthesd a kis „elit” életedet ebben a felkapott környékben.
— Az a bátyám kölcsöne volt! A bátyám segített nekem! Nem a te pénzed, semmi közöd hozzá!
— Házasságban a jövedelem közös vagyonnak számít. Ha már ennyire nem vagy képben: a házassági vagyonjogi szabályok szerint minden forint, amit Márk megkeresett, félig engem illet.
— És ha nem hagyod abba ezt az akciós nagyasszonyoskodást, most rögtön felhívom Márkot, és megbeszéljük, milyen ütemezésben fizeted vissza a tartozást, természetesen az MNB-alapkamat figyelembevételével. Olyan adósságrendezést kapsz a nyakadba, hogy megemlegeted.
— Hogy merészelsz így beszélni velem! Azonnal kapd fel azt a tálcát!
— …a forró fogással, és vidd be a vendégeknek! Ha nem teszed, olyasmit mondok rólad a bátyámnak, hogy másnap beadja a válókeresetet. De az asztal közelébe ne merészkedj! Lerakod a komódra, aztán eltűnsz, világos?
Megfogtam a tálcát. Nem azért, mert megijedtem volna. Sokkal inkább kíváncsiságból. Látni akartam végre ezt a híres Gergőt meg a többi „előkelő” barátot, akik miatt Nóra úgy gondolta, belőlem hirtelen konyhai személyzetet faraghat.
Beléptem a nappaliba. A kanapékon kényelmesen elterpeszkedett társaság hevert, mintha legalábbis egy luxusklub különtermében lennének. Gergő az asztalfőn ült, olyan arccal, mint akihez képest mindenki más csak statiszta.
— Hölgyem, mi tartott ilyen sokáig? — förmedt rám azonnal. — Maguk egyáltalán miért kapnak fizetést? Fél órája kértem a meleg ételt. És a falatkák miért üresek? Ez itt valami kifőzde?
— Gergő, ne húzd fel magad — csilingelte Nóra negédesen. — Tudod, milyenek ezek. A személyzet mindig pepecsel, szolgáltatás meg nulla. Mindjárt ki is rúgom, még elszámolást sem kap! Még örülhetnek, hogy megszánom őket, és munkát adok nekik.
Letettem a tálcát, aztán nyugodtan ránéztem.
— Nóra, azt azért elfelejtetted közölni a vendégeiddel, hogy ez a „személyzet” történetesen a saját bátyád törvényes felesége? És hogy itt semmiféle fizetésről nincs szó?
A szobában egy pillanat alatt megfagyott a levegő.
— Nóra, ez komoly? — fordult felé Gergő. — Ő Márk felesége?
— Ugyan már, csak besegít! — legyintett Nóra kapkodva. — Otthon úgyis unatkozik, hát felajánlotta.
— Felajánlottam? — vontam fel a szemöldököm. — A bejáratnál, amikor a kezembe nyomtál egy koszos kötényt, és közölted, hogy aprítsam a legolcsóbb felvágottat, amíg az uraságok sonkát méltóztatnak enni?
Gergő arca ekkor már nem volt olyan magabiztos.
— Miféle olcsó felvágott? Nóra, mi összedobtuk a pénzt cateringre és éttermi szintű kiszolgálásra. Én személyesen utaltam neked negyvenezer forintot az est megszervezésére. Azt mondtad, profi séfet és felszolgálókat hívsz. Hol vannak?
Nóra nyelt egyet, de gyorsan visszatalált a szerepéhez.
— Az utolsó pillanatban lemondták! Cserbenhagytak! Kénytelen voltam megoldani valahogy!
— Valóban? — kérdeztem halkan. — És a konyhában álló három kék műanyag lavór, tele olcsó majonézes salátával, szintén az utolsó percben jelent meg? A diszkontos blokkokkal együtt?
— Fogd be! — csattant fel Nóra. — Semmi közöd hozzá!
— Gergő, ne csináld már! — fordult vissza a férfihoz kétségbeesett mosollyal. — Én csak jót akartam. Spórolni a közös jövőnkre. Miért fizetnénk idegeneknek, amikor a saját családból is akad, aki ingyen dolgozhat?
— Ne mondd már, mintha olyan nagy dolog lenne pár tál salátát összevágni! Attól még senkinek nem esik le a korona a fejéről! — hadarta Nóra, egyre magasabb hangon. — Én kettőnkért tettem, a jövőnkért!
— Kettőnkért? A családért? — Gergő arcáról eltűnt minden melegség. — Meghívtad a rokonodat a születésnapodra, mintha vendég lenne, aztán megaláztad, bezavartad a konyhába robotolni, a nekem kifizetett pénzt pedig szépen eltetted magadnak? Szerinted ezt hívják úgy, hogy „értünk”?
— Hazudik! — sikította Nóra. — Direkt azért jött, hogy tönkretegye az estét! Mindig is irigy volt rám! A külsőmre, az életemre, arra, hogy mellettem ilyen férfi áll!
— Ugyan mire lennék irigy? — nevettem fel keserűen. — Arra, hogy a saját vőlegényedet is átvered a születésnapodon? Én egy borítékkal érkeztem, pénzzel, ajándéknak, őszintén. De úgy látom, te már így is szépen kerestél a saját ünnepségeden. A rokonok kizsákmányolására épített üzleti terved kétségtelenül jövedelmező lett, csak éppen elég gyorsan megbukott.
— Tudja… — szólalt meg Gergő, és a hangja hirtelen olyan hideg lett, hogy a szoba is elcsendesedett. — Elnézést kérek a korábbi hangnememért. Azt hittem, fizetett személyzettel beszélek, akik nem végzik megfelelően a munkájukat.
— Az elnézést elfogadom — feleltem röviden.
Gergő ekkor Nórára nézett.
— Te pedig megtarthatod azt a négyszázezer forintot. Tekintsd kárpótlásnak az elvesztegetett időért. Esküvő viszont nem lesz. A lopást sem viselem el, és azt sem, ha valaki a saját hozzátartozóival bánik aljas módon.
— Gergő, ezt nem mondhatod komolyan! — Nóra arca eltorzult. — Emiatt a konyhai patkány miatt dobsz engem?
— Nem miatta — vágta rá a férfi. — Azért hagylak ott, mert belül romlott vagy. Eljátszottad az elegáns úrinőt, közben csak egy piti csaló vagy, hitelkártyával a zsebedben.
— Gergő, várj! — Nóra utána kapott, amikor a férfi megfordult. — Nem érted, ez az egész az ő műve! Ő rendezte meg!
— Nincs szükségem magyarázkodásra. Amit kellett, a saját szememmel láttam.
Ezzel hátat fordított neki, és elindult az ajtó felé. Néhány vendég tétován, majd egyre határozottabban követte. Úgy tűnt, ők is felfogták, milyen olcsó színjáték statisztái voltak az imént.
Nóra ott maradt a szétesett ünneplés közepén, egyedül, a kaviáros falatkák, az el nem számolt pénzek és a gazdag élet hazug díszletei között.
Soha ne engedd, hogy a rokonaid a te önbecsüléseden spóroljanak.