— Tudom. — Eszter hangja már nem csengett olyan élesen, inkább fáradt szelídség volt benne. — Elhiszem, hogy nem ez volt a szándékod. De attól még ide jutottunk. És innen valahogy vissza kell találnunk egymáshoz.
Márk lassan visszaereszkedett a kanapéra. Könyökét a térdére támasztotta, arcát a tenyerébe rejtette, és hosszú ideig meg sem mozdult. Eszter nem sürgette. Hagyta, hogy a csend elvégezze a maga munkáját.
— Jó — mondta végül a férfi rekedten. — Jó, értem. Igazad van. Én… tényleg nem láttam ezt így. Bele sem gondoltam rendesen.
— Mert egyszerűbb volt nem belegondolni — felelte Eszter halkan.
— Lehet. — Márk felemelte a fejét, és először nézett rá igazán. — Sajnálom. Komolyan. Nem akartam, hogy mellettem így érezd magad.
Eszter leült mellé, de köztük maradt egy tenyérnyi távolság. Nem hidegségből, inkább óvatosságból.
— Nekem most nem egy bocsánatkérésre van szükségem, Márk. Hanem arra, hogy változzon valami. Azt szeretném, ha valóban kivennéd a részed az itthoni dolgokból. Azt, hogy ne ellenőrizd minden egyes kiadásomat. Azt, hogy ebben a házasságban ne úgy éljek, mintha engedélyt kellene kérnem a saját életemhez.
Márk némán biccentett. A tekintete a padlóra szegeződött.
— És a listával mi lesz? — kérdezte egy idő után.
— Elteszed. — Eszter felé nyújtotta a füzetet. — Olvasd el nyugodtan. Gondold át. Ha valamivel nem értesz egyet, mondj helyette más megoldást. De ne kibúvót keress, hanem igazságos megoldást. Valóban igazságosat.
Márk átvette tőle a füzetet, végigpillantott a sorokon. Az arcán nem lehetett leolvasni, mit gondol.
— És a pénzügyekkel hogyan tovább? — szólalt meg végül.
— Az egyszerűbb, mint hinnéd. Amit én keresek, az az én pénzem. Amit te keresel, az a tiéd. A közös költségeket pedig közösen fizetjük: lakhatás, bevásárlás, autó, ilyesmik. Fele-fele arányban betesszük a szükséges összeget a közösbe, és ami ezen felül mindkettőnknek megmarad, azt mindenki arra költi, amire szeretné. Magyarázkodás nélkül, engedélykérés nélkül. — Eszter röviden elhallgatott, majd hozzátette: — Vagy ha ragaszkodsz ahhoz, hogy minden pénzünk közös, akkor osszuk el tényleg közösen. Pontosan ketté. A teljes bevétel egyik fele a tiéd, a másik az enyém, függetlenül attól, ki mennyit hoz haza. Döntsd el, melyik legyen.
— De hát én jóval többet keresek — bukott ki Márkból.
— Éppen ezért kedvezőbb számodra az első megoldás. — Eszter szája sarkában halvány mosoly jelent meg, ám nem volt benne melegség, inkább józan élesség. — De ha továbbra is azt mondod, hogy „minden közös”, akkor legyen valóban közös. Egyenlően. És akkor a saját részemmel én rendelkezem, te pedig nem kérsz számon érte.
Márk elhallgatott. Látszott rajta, hogy számol, mérlegel, próbálja fejben összerakni, melyik változat mit jelentene.
— Az első — mondta végül kelletlenül. — A közös kiadásokat felezzük.
— Rendben. Akkor ebben megegyeztünk. — Eszter felállt. — Holnap nyitunk egy közös számlát. A hónap elején mindketten átutaljuk rá a ránk eső részt. Ami azon kívül marad, az személyes pénz.
— És akkor te sem fogsz megjegyzéseket tenni arra, amit én veszek?
— Pontosan annyira nem, amennyire te sem szólsz bele abba, amit én veszek. — Eszter ránézett. — Tiszta megállapodás?
Márk habozott egy pillanatig, aztán bólintott.
— Tiszta megállapodás.
Eszter mély levegőt vett, és érezte, hogy a vállából egy kevés feszültség kioldódik. Nem volt ez még megoldás mindenre. Inkább csak az első lépés. Tudta, hogy sok beszélgetés, kellemetlen vita, újraszokás és határhúzás vár még rájuk. De legalább valami elindult. Valami, ami talán becsületesebb alapokra épülhet.
— Akkor készítek valamit vacsorára — mondta, és már indult volna a konyha felé.
— Várj. — Márk felállt mögötte. — Ma inkább rendeljünk. Pizzát, vagy amit szeretnél. Sushi is lehet. Én fizetem.
Eszter megfordult. A szemöldöke meglepetten szaladt fel.
— Az új szabályok tiszteletére — magyarázta Márk zavart mosollyal. — Meg azért, hogy ma este ne neked kelljen még ezzel is foglalkoznod. Igazad volt. Rengeteg mindent ígértem, és ehhez képest túl keveset tettem. Szeretném jóvátenni.
— Szeretnéd, vagy jóvá is teszed? — kérdezte Eszter, és a hangjában már megjelent valami halvány játékosság, bár a régi keserűség nyoma még ott maradt.
— Jóváteszem — válaszolta Márk határozottabban. — Komolyan mondom. Adsz rá lehetőséget?
Eszter nézte a férjét. A bűnbánó arckifejezést, a merev vállakat, az ujjait, ahogy idegesen gyűrögették a füzet sarkát. És arra gondolt, talán még nincs minden elveszve. Ha Márk valóban hajlandó tanulni ebből. Ha nem csak ma este mondja, hanem holnap, jövő héten és hónapok múlva is bizonyítja. És ha ő maga is kész lesz nem csupán haragudni, hanem új feltételek között esélyt adni.
— Rendben — mondta végül. — Rendeld meg. De jövő héttől tényleg másképp csináljuk. A lista alapján. Világos, korrekt szabályokkal.
— A lista alapján, korrekt szabályokkal — ismételte Márk. Aznap este először mosolyodott el úgy, hogy abban nem volt védekezés.
Eszter bement a hálószobába, lehúzta az új csizmát, és gondosan betette a szekrénybe. Egy pillanatra még megállt előtte. Szép volt, kényelmes, és az övé. A saját pénzéből került hozzá. Vagy pontosabban abból az összegből, amelyet olyasmi eladásával szerzett, ami kizárólag hozzá tartozott.
Ez a csizma már nem pusztán egy lábbeli volt. Jel lett. Apró, mégis erős emlékeztető arra, hogy ő nem díszlet valaki más életében. Nem mellékszereplő. Önálló ember, saját döntésekkel, saját keresettel, saját akarattal és saját hanggal.
Ha Márk ezt valóban képes lesz megérteni, és nemcsak elfogadni, hanem tiszteletben is tartani, akkor talán még működhet közöttük.
Ha pedig nem… akkor ez a csizma arra is tökéletes lesz, hogy Eszter felemelt fejjel induljon el a maga útján. Bármerre vezessen is az.