— Azt szeretném, hogy emberként bánj velem, és tiszteld, amit teszek — felelte Eszter éppolyan csendesen. — Azt szeretném, ha a saját fizetésemből vehetnék magamnak valamit anélkül, hogy utána minden forinttal el kellene számolnom előtted. És azt is szeretném, ha végre kimondanád: ha te megkérdezés nélkül dönthetsz a saját vásárlásaidról, akkor nekem is ugyanannyi jogom van hozzá.
— Csakhogy én többet hozok haza…
— És ez pontosan mit változtat? — Eszter leült a kanapéra, és mintha egyszerre kiszállt volna belőle minden erő. — Ettől én kevesebbet érek? Ettől nincs szavam semmiben?
Márk feléje fordult. A beszélgetés kezdete óta először látszott rajta, hogy meginog.
— Nem… hát persze, hogy nem.
— Akkor mégis miért így működik köztünk minden? Miért kell engedélyért esedeznem, ha venni akarok magamnak egy csizmát, miközben te szemrebbenés nélkül megrendeled a következő kütyüdet?
Márk nem válaszolt. Csak a padlót nézte, mintha ott találná meg a megfelelő mondatokat.
— Tudod, Márk — Eszter hátradőlt, a hangja fáradtan csengett —, nem kizárólag a pénzről van szó. Nem csak attól fulladok meg, hogy ellenőrzöl. Hanem az egésztől. Attól, hogy a lakással kapcsolatos munka szinte teljesen rám szakad. Emlékszel még, mit mondtál, amikor összeköltöztünk? Hogy persze, szívem, mindent megosztunk, fele-fele arányban.
— Én szoktam segíteni…
— Kiviszed a szemetet. Néha. Ha külön szólok érte. Többször. — Eszter egyenesen ránézett. — Ki készíti el esténként a vacsorát? Ki rakja be a mosást? Ki vasalja ki az ingeidet? Ki porszívóz, törölget, takarít? Ki intézi a bevásárlást?
— Te korábban érsz haza egy órával…
— Egyetlen órával! — csattant fel. — Hatvan perccel előbb vagyok itthon, és ettől automatikusan az enyém az egész háztartás? Ráadásul még ebédet is csomagolok neked másnapra. Figyelek arra, hogy legyen tiszta ruhád. Időpontot kérek neked orvoshoz, ajándékot veszek a családodnak, és én tartom számon, mikor kinek van születésnapja vagy évfordulója. — A hangja megbicsaklott. — Úgy viselkedem melletted, mintha az anyád lennék, az ég szerelmére. Nem a feleséged.
Márk arca megfeszült, az állkapcsa keményen összezárult.
— Ez azért túlzás. Nem igazságos így beállítani.
— Nem igazságos? — Eszter hirtelen felállt. — Tudod, mi nem igazságos? Az, hogy munka után hazajövök, és kezdődik a második műszakom. Az, hogy a hétvégéim főzéssel, mosással meg takarítással mennek el, miközben te játszol vagy meccset nézel. Az, hogy te „segítségnek” nevezed azt, ami egy felnőtt ember alapvető kötelessége lenne abban az otthonban, ahol ő maga is él.
— Jó! — robbant ki Márkból. — Akkor mégis mit akarsz? Készítsünk beosztást, mint valami gyerektáborban?
— Miért ne készíthetnénk? — Eszter odalépett a komódhoz, elővett egy füzetet és egy tollat. — Osszuk szét most. Pontosan. Igazságosan.
Leült az asztal mellé, kinyitotta a füzetet, és két hasábot húzott a lapra.
— Főzés. Hétfő, szerda, péntek az enyém. Kedd, csütörtök, szombat a tiéd. Vasárnap vagy együtt főzünk, vagy rendelünk valamit.
— Eszter, ez nevetséges…
— Takarítás — folytatta, mintha meg sem hallotta volna. — Én viszem a fürdőt és a hálószobát, te a konyhát és a nappalit. Hetente egyszer. Mosás: mindenki a saját ruháját intézi. Bevásárlás: felváltva, vagy közösen. — Írt tovább, egy pillanatra sem nézve fel. — Vasalás: mindenki magának. Szemét: minden este kiviszed, külön figyelmeztetés nélkül. Mosogatás: aki főzött, az aznap nem mosogat.
— Ezt most tényleg komolyan gondolod? — Márk úgy bámulta, mintha nem ismerné.
— Halálosan komolyan. — Eszter végre felemelte a tekintetét. — Vagy valóban elosztjuk a feladatokat, vagy én kiszállok abból, hogy mindent egyedül csináljak helyetted. Döntsd el.
— De hát én nem tudok főzni!
— Akkor megtanulsz. Két diplomával valószínűleg nem fog legyőzni egy adag tészta.
— Eszter, ez képtelenség. Felnőtt emberek vagyunk, minek ez az egész cirkusz?
— Pont azért, mert felnőttek vagyunk, Márk. — Letette a tollat a füzet mellé. — Ez nem cirkusz. Ez az utolsó próbálkozásom arra, hogy megmentsük azt, ami még megmaradt kettőnkből. Mert őszintén mondom, én már a határomon vagyok. Nem bírom tovább, hogy a bejárónőd legyek, miközben még a saját pénzemről is jelentést kell tennem. Nem ilyen életet akarok.
Volt valami a hangjában, amitől Márk mozdulatlanná dermedt. Egyszerre megérezte, hogy ez már nem a megszokott veszekedések egyike, nem olyan vita, amely után másnap minden visszacsúszik a régi kerékvágásba. Ez most választóvonal volt.
— Mit akarsz ezzel mondani? — kérdezte rekedten.
Eszter sokáig nézte őt, mielőtt megszólalt.
— Azt, hogy változnunk kell. De nem úgy, hogy megígéred, aztán egy hét múlva minden feledésbe merül. Valamikor azt mondtad, a társam leszel, nem a felettesem. Azt ígérted, közösen döntünk majd, és ketten állunk szemben a világgal. Hogy csapat leszünk. — Elhallgatott, mintha kereste volna a legpontosabb szavakat. — Csakhogy nem csapat lettünk. Te irányító lettél, én pedig alárendelt. A pénzben is, az otthonunkban is.
— Nem így akartam — préselte ki magából végül Márk alig hallhatóan.