— Én számolom végig, mire futja és mire nem, én próbálom megakadályozni, hogy többet adjunk ki, mint amennyi beérkezik. Fogalmad van róla, mennyit visz el havonta a rezsi? A bevásárlás? Vagy az anyád támogatása?
— Az én anyámé? — Eszter hangja hirtelen olyan hideg lett, mintha jég csúszott volna a szavai közé. — Az én anyámnak havonta ötezret adunk. A te szüleidnek viszont a múlt hónapban ötvenezret küldtünk, mert fel akarták újítani a nyaralót. És én akkor nem kezdtem el jelenetet rendezni.
— Az teljesen más helyzet volt! Ott tényleg szükség volt rá!
— Hát persze. Ahogy arra a tizenötezres horgászbotra is, amit tavasszal vettél. Az is biztos valami életbevágó kiadás volt.
Márk idegesen megrázta a fejét, mintha egy makacs, zümmögő rovart próbálna elűzni maga elől.
— Most hogy jön ide a horgászbot? A csizmádról van szó!
— Nem, Márk. Egyáltalán nem csak a csizmáról beszélünk. Hanem arról, hogy nálad kétféle szabály létezik. — Eszter tett felé egy lépést, és nem vette le róla a szemét. — Te költhetsz a hobbijaidra, arra, amiről úgy gondolod, hogy szükséged van rá, anélkül, hogy előtte bárkitől engedélyt kérnél. Nekem viszont minden kiadásomat meg kell indokolnom. Még ahhoz is magyarázkodnom kell, hogy vegyek magamnak egy pár csizmát. Ráadásul abból a pénzből, amit én kerestem meg.
— Fejezd már be ezt a hisztit! Ahhoz a pénzhez neked semmi közöd, és nem is lesz! Világos? — vágta oda Márk, majd abban a pillanatban el is némult, mert mintha ő maga is meghallotta volna, milyen mondat hagyta el a száját.
Eszter egy lépést hátrált. Belül valami összerándult benne, és a helyén jeges üresség maradt.
— Mondd még egyszer — suttogta. — Nincs közöm a pénzhez?
Márk végigsimított az arcán.
— Nem így akartam mondani…
— De. Pontosan így akartad. Hogy nekem nincs közöm hozzá. Nekem, aki ugyanúgy ledolgozom a napi nyolc órámat. Nekem, aki hónapok óta magán spórol, hogy legyen félretett pénzünk. Nekem, aki majdnem egy éve semmi újat nem vett magának.
— Eszter…
— Tudod, mi ebben a legnevetségesebb? — leereszkedett a fotel szélére, mintha hirtelen minden ereje elszállt volna. — A nagymamám ékszereit nem kizárólag a csizma miatt adtam el. Szerettem volna venni egy kondibérletet. Be akartam iratkozni angolra, mert talán nagyobb esélyem lenne egy jobb pozícióra. Aztán végül lebeszéltem magam róla. Mert tudtam, hogy úgyis találnál valami kifogást. Hogy miért nem időszerű. Miért pénzkidobás. Miért kellett volna előbb veled egyeztetnem.
— Ez nem igaz, te ezt teljesen kiforgatod…
— De, nagyon is igaz! — Eszter hirtelen felpattant, és a mondatok feltartóztathatatlanul szakadtak ki belőle. — Minden vásárlásomat ellenőrzöd, miközben te magad úgy viselkedsz, mintha természetes jogod lenne bármire rábólintani, amit megkívánsz. Emlékszel, amikor harmincezerért rendeltél játékkonzolt? Én akkor értesültem róla, amikor a futár becsöngetett vele! Te pedig csak vállat vontál, hogy munka után kell valami, amivel kikapcsolódhatsz. Amikor viszont én telefont szerettem volna venni, mert a régi már alig működik, rögtön kihallgatás lett belőle: tényleg szükséges-e, nem bírja-e még egy darabig, nem lehetne-e eltolni pár hónappal.
Márk szóra nyitotta a száját, de Eszter nem engedte közbevágni.
— És tudod, mi fáj igazán? Nem is maga a pénz. Hanem az, hogy te ebben semmi kivetnivalót nem látsz. Komolyan azt gondolod, hogy mivel többet keresel, neked jár a végső szó arról, hogyan éljünk.
— Én csak azt szeretném, hogy ne csússzunk szét anyagilag!
— Nem igaz! — Eszter hangja már majdnem kiáltássá élesedett. — Te nem biztonságot akarsz, hanem kontrollt. Azt akarod, hogy tőled függjek. Hogy kérnem kelljen, bizonygatnom kelljen, mentegetőznöm kelljen minden apróságért.
— Ez már valami beteges üldözési mánia…
— Üldözési mánia? — Eszter keserűen felnevetett. — Rendben. Akkor számoljunk. Az elmúlt egy évben hányszor kérdezted meg, mit gondolok, mielőtt ötezernél többet költöttél valamire?
Márk nem válaszolt.
— Pontosan — bólintott Eszter. — És engem hányszor vontál kérdőre, ha vettem bármit, ami ezernél drágább volt? Mindig. Kivétel nélkül minden egyes alkalommal.
— Mert észnél kell lenni! — robbant ki Márkból. — Nem lehet csak úgy szórni a pénzt! Félreteszünk nyaralásra, autóra, a jövőnkre!
— A te jövődre. A te nyaralásodra. A te autódra — lépett egészen közel hozzá Eszter. — Mikor kérdezted meg utoljára, én hova szeretnék elutazni? Én milyen kocsit választanék? Én mit szeretnék kezdeni az életemmel?
— Ezt már megbeszéltük…
— Három évvel ezelőtt, még az esküvő előtt! Azóta te döntesz mindenről. „Eszter, nyáron anyámékhoz megyünk.” „Eszter, eldöntöttem, milyen autót veszünk.” „Eszter, foglaltam asztalt abba az étterembe.” Én pedig lassan nem társad vagyok, hanem csak egy kellék a te életedben.
Márk az ablak felé fordította a fejét. A hallgatás hosszúra nyúlt közöttük. A szomszédból tompán átszűrődött egy bekapcsolt tévé hangja, valami műsorban emberek nevettek.
— Mit szeretnél? — kérdezte végül halkan.