— Fejezd be ezt a hisztit! Ahhoz a pénzhez neked semmi közöd, és nem is lesz beleszólásod! Világos? — üvöltötte a férje, ám Eszter ezúttal nem hagyta magát.
Eszter már akkor felkapta a fejét, amikor a bejárati ajtó a megszokottnál jóval korábban megnyikordult. Péntek volt, fél hat körül járt az idő — Márk ilyenkor soha nem ért még haza. Ösztönösen lehajolt, hogy az új csizmák dobozát betolja a kanapé alá, de abban a pillanatban megértette, hogy elkésett. A férje már ott állt a nappali küszöbén, és egyenesen a lábát bámulta.
Rajta volt a csizma. A puha velúr, mély, étcsokoládéra emlékeztető árnyalatban, kényelmes, masszív sarokkal. Eszter hetek óta nézegette a kirakatban, valahányszor munkába menet elhaladt az üzlet előtt.
— Új? — kérdezte Márk látszólag nyugodt hangon, de Eszter már jól ismerte ezt a visszafogott feszültséget.
— Igen — felelte, és úgy döntött, nem fog magyarázkodva kerülgetni semmit. — Ma vettem meg.
Márk lassú mozdulattal levette a zakóját, majd gondosan a szék támlájára tette. Kigombolta az inge legfelső gombját. Egy szót sem szólt közben, mégis ez a hallgatás sokkal fenyegetőbbnek hatott, mint bármilyen kiabálás.
— Megbeszéltük mi ezt a csizmát? — szólalt meg végül, miközben leereszkedett a kanapéra.
— Nem. Nem beszéltük meg.
— Pontosan. Nem beszéltük meg — ismételte, és megmasszírozta az orrnyergét. — Eszter, hányszor kell még elmondanom ugyanazt? Vannak szabályaink. Ami nem élelmiszer, nem rezsi, nem apró háztartási szükséglet, azt előbb egyeztetjük. Közösen. Érted ezt a szót? Közösen?
Eszterben azonnal felcsapott a régóta ismerős ingerültség. Ez a hang. Ez az oktató, fölényes, lekezelő tónus, amitől legszívesebben hozzávágott volna valami súlyos tárgyat.
— Márk, ezt a saját pénzemből vettem — mondta, amennyire csak tudta, higgadtan.
Márk gúnyosan felnevetett az orra alatt.
— A saját pénzedből? Ha esetleg elfelejtetted volna, közös kasszánk van. Közös bevétel, közös kiadás, közös felelősség.
— Ez nem a közös kasszából ment. Nem abból vettem el.
A férfi szemöldöke összerándult.
— Ezt most komolyan mondod? Miféle pénz az, ami nincs benne a költségvetésben? Dugipénzt tartasz valahol?
— Eladtam néhány holmimat — Eszter felállt, és összefonta a karját a mellkasa előtt. — Régi ékszereket. A nagymamámtól maradtak rám, de soha nem viseltem őket. Feltettem őket egy hirdetési oldalra, jelentkezett rájuk vevő. Azért kaptam pénzt. Az az összeg az enyém volt, nem a családi pénzből csíptem le.
Márk arca lassan kellemetlen, vöröses színt öltött.
— Álljunk csak meg — emelte fel a kezét. — Te eladtál családi értékeket, és még annyit sem tartottál fontosnak, hogy előtte szólj nekem?
— Azok az ÉN családi értékeim voltak — vágta rá Eszter. — Az én rokonaimtól, az én nagymamámtól.
— Mi ketten egy család vagyunk! — Márk hangja élesebbé vált. — Amink van, az közös. A lakás, a kocsi, a bútorok, és igen, még azok a nagymamától örökölt fülbevalók is!
— Tényleg? — Eszter érezte, hogy a türelme végleg elszakad. — Akkor amikor te vettél magadnak egy húszezer forintos fülhallgatót, azt velem előre megbeszélted? Amikor megrendelted azt az elképesztően drága késkészletet, megkérdezted, mit gondolok róla?
— Az egészen más! — Márk hirtelen felpattant. — A fülhallgatóra szükségem van a munkámhoz. A kések pedig a háztartásba kerültek, a konyhánkba. Az nem luxus, hanem befektetés.
— Nekem pedig a csizma kell a munkámhoz! — emelte fel a hangját Eszter is. — Naponta járok be az irodába, ügyfelekkel tárgyalok. Vagy szerinted jelenjek meg úgy, mintha a kukából öltöztem volna?
— Ne forgasd ki a szavaimat! Tele van cipővel a szekrényed!
— Régi, elnyűtt cipőkkel! Olyanokkal, amiket még az esküvőnk előtt hordtam! — Eszter idegesen járkálni kezdett a szobában, a hangja már remegett az elfojtott dühtől. — Tudod, mit, Márk? Elegem lett. Belefáradtam abba, hogy minden egyes forinttal elszámoljak, amit magamra merek költeni. Hogy bűnösnek kelljen éreznem magam egy rúzs, egy krém vagy bármilyen apróság miatt. Közben te gond nélkül megveszed magadnak, amit csak kinézel, és még csak meg sem említed előtte!
— Azért, mert én keresek többet! — robbant ki Márkból. — Én hozom haza a nagyobb pénzt. Én fizetem a lakást, az autót, szinte mindent!
Nehéz, fojtogató csend zuhant közéjük. Eszter mozdulatlanul nézte a férjét, és hosszú idő óta először úgy érezte, valóban látja őt. A kipirult arcát, a mellkasa előtt összefont karját, a szűkre húzott, fölényes tekintetét. Mikor vált ilyenné? Vagy talán mindig is ilyen volt, csak ő nem akarta észrevenni?
— Értem — szólalt meg végül halkan. — Szóval azért, mert többet keresel, szerinted jogod van eldönteni, én mire költhetek?
— Nem eldönteni akarom! — csattant fel Márk. — Csak azt várom el, hogy tartsuk magunkat ahhoz, amiben megállapodtunk.
— Ahhoz a megállapodáshoz, amit te bármikor félresöpörsz, amikor neked úgy kényelmes?
— Eszter, ez már nevetséges! — Márk két kézzel a fejéhez kapott. — Én vagyok az, aki a családi pénzügyeinket kézben tartja.