— Én tartom kézben a közös kasszát — kezdte Gábor fojtott indulattal. — Én figyelek arra, hogy ne csússzunk mínuszba, hogy ne költsünk többet annál, amennyi bejön. Fogalmad van róla, mennyi a rezsi havonta? Mennyi megy el ételre? Vagy arra, hogy a te anyádat is támogatjuk?
— Az én anyámat? — Eszter hangja hirtelen olyan hideg lett, mintha jég ült volna rá. — Az én anyámnak havonta ötezer forintot adunk. A te szüleidnek pedig a múlt hónapban ötvenezer forintot küldtünk át a nyaralójuk felújítására. És hallottál tőlem akár egyetlen szemrehányást is?
— Az teljesen más helyzet volt! Az sürgős dolog volt!
— Természetesen. Sürgős. Pont úgy, mint az a tizenötezres horgászbot, amit tavasszal vettél magadnak. Az is biztos életbevágó kiadás volt.
Gábor ingerülten megrázta a fejét, mintha valami kellemetlen zümmögést próbálna elhessegetni.
— Hogy jön ide a horgászbot? Most nem arról van szó, hanem a csizmádról!
— Nem, Gábor. Most arról van szó, hogy nálad kétféle szabály létezik. — Eszter tett felé egy lépést, és nem vette le róla a tekintetét. — Te gond nélkül költhetsz a hobbijaidra, a kényelmedre, arra, amit fontosnak tartasz. Nem kell előre engedélyt kérned. Nekem viszont minden egyes forintról magyarázatot kell adnom. Nekem engedélyért kellene folyamodnom, ha csizmát akarok venni. Ráadásul abból a pénzből, amit én kerestem meg.
— Fejezd már be ezt a hisztit! Ahhoz a pénzhez semmi közöd, és nem is lesz! Világos? — csattant fel Gábor, de a mondat végén ő maga is megtorpant, amikor eljutott hozzá, mit mondott ki.
Eszter egy lépést hátrált. Belül mintha valami hirtelen kihűlt volna benne, üres és kemény csend maradt a mellkasában.
— Mondd még egyszer — szólalt meg alig hallhatóan. — Semmi közöm a pénzhez?
Gábor végigsimított az arcán.
— Nem így akartam mondani…
— De. Pontosan így gondoltad. Hogy nekem semmi közöm hozzá. Nekem, aki ugyanúgy ledolgozom a napi nyolc órámat. Nekem, aki saját magán húzza meg a nadrágszíjat, csak hogy maradjon félretett pénz. Nekem, aki majdnem egy éve nem vettem magamnak semmi normális újat.
— Eszter…
— Tudod, mi ebben a legszánalmasabb? — leereszkedett a fotel karfájára, mert hirtelen olyan fáradtság zuhant rá, mintha ólmot öntöttek volna a tagjaiba. — Nem is kizárólag a csizma miatt adtam el a nagymamám ékszereit. Szerettem volna bérletet venni az edzőterembe. Be akartam iratkozni egy angol tanfolyamra, hogy legyen esélyem előrébb jutni a munkahelyemen. Aztán végiggondoltam, és rájöttem: minek? Úgyis találnál rá valami kifogást. Hogy nem időszerű. Hogy pazarlás. Hogy előbb meg kellett volna beszélnem veled.
— Ez egyáltalán nem igaz…
— Dehogynem igaz! — Eszter felpattant, és onnantól a szavak feltartóztathatatlanul szakadtak ki belőle. — Te minden vásárlásomat ellenőrizni akarod, miközben magadnak fenntartod a jogot, hogy bármit megvehess, ami éppen megtetszik. Emlékszel, amikor harmincezerért rendeltél játékkonzolt? Én akkor szembesültem vele, amikor a futár becsengetett! Te meg csak annyit mondtál, hogy munka után szükséged van valamire, ami kikapcsol. Amikor viszont én telefont akartam venni, mert a régi már alig működik, rögtön vallatás kezdődött: „Tényleg muszáj? Nem bírja még egy kicsit? Nem lehetne elhalasztani pár hónappal?”
Gábor szóra nyitotta a száját, de Eszter nem hagyta.
— És tudod, mi fáj a legjobban? Nem maga a pénz. Hanem az, hogy te ebben semmi kivetnivalót nem látsz. Komolyan elhiszed, hogy mivel nagyobb a fizetésed, neked kell eldöntened, hogyan éljünk.
— Én csak azt szeretném, hogy biztos lábakon álljunk anyagilag!
— Nem igaz! — Eszter hangja már majdnem kiáltássá élesedett. — Te uralkodni akarsz rajtam. Azt akarod, hogy tőled függjek, hogy kérnem kelljen, magyarázkodnom, mentegetőznöm minden apróság miatt.
— Ez már beteges képzelgés…
— Képzelgés? — Eszter felnevetett, de a hangjában nem volt semmi vidámság, csak keserűség. — Rendben. Akkor számoljunk. Az elmúlt egy évben hányszor kérdezted meg a véleményemet, mielőtt ötezer forintnál többet költöttél valamire?
Gábor nem válaszolt.
— Pontosan — bólintott Eszter lassan. — És hányszor vontál kérdőre engem, ha vettem valamit, ami ezer forintnál drágább volt? Mindig. Kivétel nélkül minden átkozott alkalommal.
— Mert ésszel kell bánni a pénzzel! — fakadt ki Gábor. — Nem lehet csak úgy szórni minden hülyeségre! Félreteszünk nyaralásra, egy új autóra, a jövőnkre!
— A te jövődre! A te nyaralásodra! A te autódra! — Eszter egészen közel lépett hozzá. — Mikor kérdezted meg utoljára, hogy én hová szeretnék utazni? Hogy én milyen kocsiban gondolkodom? Hogy én mit akarok kezdeni az életemmel?
— Ezeket már megbeszéltük…
— Három éve! Még az esküvő előtt! Azóta minden fontos döntést egyedül hozol meg. „Eszter, nyáron a szüleimhez utazunk.” „Eszter, eldöntöttem, ezt az autót vesszük meg.” „Eszter, foglaltam asztalt ebben az étteremben.” Én pedig lassan nem társad vagyok, hanem valami kellék a te életedben.
Gábor elfordult, és az ablak felé nézett. A hallgatás megnyúlt közöttük. A szomszéd lakásból tompa tévéhang szűrődött át, valaki nevetett egy műsorban.
— Mit szeretnél tőlem? — kérdezte végül halkan.