— Azt szeretném, hogy vegyél emberszámba — felelte Eszter ugyanolyan halk, visszafogott hangon. — Hogy legyen jogom elkölteni a saját munkámmal megkeresett pénzt anélkül, hogy utána minden forint miatt magyarázkodnom kellene. Azt akarom, hogy végre kimondjuk: ha te megengedheted magadnak, hogy egyeztetés nélkül vásárolj bármit, akkor nekem is ugyanannyi jogom van hozzá.
— Csakhogy én többet hozok haza…
— És ez mit változtat? — Eszter leült a kanapéra, mintha egyszerre kiszállt volna belőle minden erő. — Ettől én kevesebbet érek? Ettől az én véleményem már nem számít?
Gábor felé fordult. A férfi tekintetében a beszélgetés kezdete óta először jelent meg valami bizonytalan, megingó fény.
— Nem… természetesen nem erről van szó…
— Akkor miért bánsz velem úgy, mintha így lenne? Miért kell nekem engedélyt kérnem tőled egy pár csizmára, miközben te szemrebbenés nélkül megrendeled a legújabb kütyüdet?
Gábor nem válaszolt. Lesütötte a szemét, és a padló egy pontját bámulta.
— Tudod, Gábor — Eszter hátradőlt, és fáradtan kifújta a levegőt —, nem csak az fárasztott ki, ahogy a pénzt kezeled. Hanem minden más is. Az, hogy a lakás körüli teendők szinte teljesen rám maradnak. Emlékszel még, mit mondtál, amikor összeköltöztünk? Hogy persze, kincsem, mindent igazságosan megosztunk, egyikünk sem fog a másik szolgája lenni.
— Én azért segítek…
— Kiviszed a szemetet. Néha. Ha megkérlek rá. Többször egymás után. — Eszter ránézett, a hangja metszően nyugodt volt. — Ki készíti a vacsorát nap mint nap? Ki indítja el a mosást? Ki vasalja ki az ingeidet? Ki törli fel a padlót, ki takarítja a fürdőt, ki intézi a bevásárlást?
— Te előbb hazaérsz, mint én…
— Egyetlen órával! — csattant fel. — Hatvan perccel vagyok itthon hamarabb, és ez szerinted azt jelenti, hogy automatikusan az egész háztartás az én nyakamba szakad? Ráadásul még ebédet is csomagolok neked másnapra. Gondoskodom róla, hogy legyen tiszta ruhád, időpontot kérek neked orvoshoz, ajándékot veszek a családodnak, fejben tartom az összes névnapot, születésnapot, évfordulót. — A hangja megbicsaklott. — Úgy viselkedem, mintha az anyád lennék, a fenébe is, nem pedig a feleséged.
Gábor arca megfeszült, az állkapcsa megkeményedett.
— Ez így nem igazságos…
— Nem igazságos? — Eszter hirtelen felállt. — Tudod, mi nem igazságos? Az, hogy munka után hazajövök, és kezdődik a második műszakom. Az, hogy a hétvégéim főzéssel, mosással és takarítással telnek, miközben te játszol, meccset nézel vagy egyszerűen pihensz. Az nem igazságos, hogy te „segítségnek” nevezed azt, ami valójában a te felelősséged is lenne, mert ugyanúgy itt élsz, mint én.
— Jó! — emelte fel a hangját Gábor. — Akkor mégis mit akarsz? Írjunk táblázatot, mint valami iskolai táborban?
— Miért ne írhatnánk? — Eszter odalépett a komódhoz, kivette belőle a jegyzetfüzetét és egy tollat. — Akkor most szépen felosztjuk a feladatokat. Fele-fele arányban. Világosan, viták nélkül.
Felcsapta a füzetet, és két oszlopot húzott a lapra.
— Főzés. Hétfő, szerda, péntek az enyém. Kedd, csütörtök, szombat a tiéd. Vasárnap vagy közösen készítünk valamit, vagy rendelünk.
— Eszter, ez nevetséges…
— Takarítás — folytatta, mintha meg sem hallotta volna. — Én vállalom a fürdőt és a hálószobát, te a konyhát és a nappalit. Hetente egyszer, rendesen. Mosás: mindenki a saját ruháit intézi. Bevásárlás: felváltva megyünk, vagy együtt. — Írt tovább, fel sem pillantva. — Vasalás: mindenki magának. Szemét: minden este leviszed, külön felszólítás nélkül. Mosogatás: aki főzött, aznap nem mosogat.
— Te ezt most tényleg komolyan gondolod? — Gábor hitetlenkedve meredt rá.
— Halálosan komolyan. — Eszter végre felnézett a füzetből. — Vagy igazságosan megosztjuk, ami kettőnkre tartozik, vagy én befejeztem azt, hogy mindent egyedül viszek. Döntsd el.
— De hát én nem tudok főzni!
— Akkor megtanulod. Két diplomával talán nem lehetetlen feladat kifőzni egy adag tésztát.
— Eszter, ez gyerekes! Felnőtt emberek vagyunk, minek ez az egész cirkusz?
— Pontosan azért, mert felnőtt emberek vagyunk, Gábor. — Letette a füzetet az asztalra. — Ez nem cirkusz. Ez az utolsó próbálkozásom arra, hogy megmentsük azt, ami még megmaradt kettőnkből. Mert őszintén szólva, én már a végére értem az erőmnek. Nem akarok tovább a bejárónőd lenni, aki közben még a saját kiadásairól is jelentést tesz. Nem tudok így élni.
Volt valami a hangjában, amitől Gábor mozdulatlanná vált. Abban a pillanatban mintha végre felfogta volna: ez nem a megszokott veszekedések egyike. Nem olyan vita, amelyet majd pár óra hallgatás után el lehet söpörni. Ez határvonal volt.
— Ezzel most mit akarsz mondani? — kérdezte szinte suttogva.
Eszter sokáig nézte őt, mielőtt válaszolt.
— Azt, hogy valódi változásra van szükség. Nem olyan ígéretekre, amelyek egy hét múlva eltűnnek a levegőben. Amikor összeházasodtunk, azt mondtad, a társam leszel, nem az irányítóm. Azt mondtad, együtt döntünk mindenről. Hogy egy csapat leszünk. — Elhallgatott egy pillanatra, mintha a legpontosabb szavakat keresné. — De nem lettünk csapat. Te lettél a főnök, én pedig a beosztott. A pénzben is. Az otthonunkban is.
Gábor lassan lehajtotta a fejét.
— Nem így akartam — mondta végül halkan.